Az indulat érthető. A termékdíj tartós fenntartását és a betétdíjas rendszer megmentését célzó szabályozás bevezetése alapvetően sérti az eldobó csomagolások gyártásában, forgalmazásában vigéckedő ipar és kereskedelem érdekeit. Értjük az indulat hevességét is: váratlanul egy olyan környezetvédelmi miniszterrel kerültek szembe, aki ökológiai érveket akar érvényesíteni a gazdaságiakkal szemben. És ráadásul  úgy tetszik  még komolyan is gondolja. Na, az ipar nem ehhez szokott hozzá. Kijáró emberei, politikai kapcsolatai, álságos érvei segítségével egy évtizeden át sikeresen söpörte le a visszaváltató csomagolások megmentésére tett erőtlen szabályozási kísérleteket. Közben a kisebb hazai palackozóüzemeket tönkretették, a nagyokat privatizálták  így gondoskodva a piac átrendezéséről. Tíz éve a tömegitalok palettáján  a sört leszámítva  még 80 %-os volt a többutas és 20 %-os az eldobó csomagolások aránya. Mára ezt az arányt megfordították, vagyis a fogyasztói csomagolások 80 %-a a szemétbe (jobbik esetben a gyűjtőkonténerbe) kerül. Aminek az árát a környezettel és a fogyasztóval fizettetik meg.

A többutas csomagolási rendszerek az anyaggal való gondos bánásról szólnak. A megelőzésről, a modern hulladékgazdálkodás legfontosabb alapelvéről. Fenntartásuk a környezet és a fogyasztók alapvető érdeke ? tönkretételük jóvátehetetlen bűn.

A betétes kiszerelések választékból való eltüntetésével nem csupán a környezettudatos fogyasztókat alázták meg, de a kispénzűeket is. Akik hiába keresnek betétes csomagolású italt. Talán a sör, bor és néhány műanyagos ásványvíz a kivétel, de az sem sokáig. A fogyasztókat a szabad ég alatt vacogtatják a visszaváltó előtt, a visszaváltási árakat folyamatosan csökkentik, a visszavételt rekeszhiányra hivatkozva megtagadják, a betétdíjat jogellenesen levásároltatják, pénz helyett rövid lejáratú bónokat adnak. Ismerős? Egy évtizede folyik a visszaváltásra vetemedő fogyasztók leckéztetése.

A környezet érdekeivel és a fogyasztók jogaival szemben eddig teljes közönyt mutató ipar láthatóan taktikát váltott. Most éppen az önszabályozás nagyszerűségéről és a szelektív gyűjtés bajnokaként szónokol. Kénytelen ? más lehetősége már nincs.

Ami a gyártói önszabályozást (felelősségérzetet) illeti, annak ugyan egy normális piacon van jelentősége, de nálunk ezt az ipar tíz év alatt már eljátszotta. A szelektív gyűjtés pedig számára csak eszköz, amellyel takarózva tovább termelheti az eldobó csomagolásait. Melyek ezentúl legfeljebb nem a szemétbe kerülnek, hanem a konténerekbe. Ha majd lesznek. Onnan pedig az újrafeldolgozó üzemekbe. Ha majd felépülnek. Mert jelenleg se kiépített gyűjtőrendszer, se működő másodnyersanyag-piac nincs. Az üveghulladék a hazai gyáraknak nem kell, a műanyag-feldolgozóink kapacitása elégtelen, a Tetra Pak-féle hulladék itt hasznosíthatatlan szemét. Pedagógiai és környezetvédelmi szempontból egyaránt elfogadhatatlan a lakosság pénzét és együttműködési készségét arra pazarolni, hogy velük újrahasznosításra alkalmatlan vagy piacképtelen hulladékokat gyűjtessünk be. Márpedig aki egyszer rájön, hogy a gondosan szelektált hulladékát suttyomban úgyis a szeméttelepre viszik, az többé nem lesz hajlandó külön gyűjtéssel bajlódni. És igaza van!

A hulladékok különgyűjtési rendszerének felállítása, a másodnyersanyag-piac beindítása valóban elengedhetetlen. De látni kell azt is, hogy attól, hogy külön gyűjtjük, összességében semmivel nem lesz kevesebb a képződő hulladék, és nem tűnnek el az egyutas csomagolások okozta fogyasztói és környezeti problémák sem. A fogyasztóra a csomagolást ugyanúgy rásózzák. Gyűjtési fáradozása anyagilag legfeljebb akkor kap értelmet, ha a szemétdíját valóban az általa termelt mennyiséghez igazítják (ilyen pedig nálunk nincs). A környezet haszna az, hogy csökkennek majd a szeméthegyek. De ne feledjük, hogy a szelektált hulladék újrahasznosítása újabb környezetterheléssel jár (a hulladékot szállítják, utóválogatják, tisztítják, feldolgozzák)  a másodnyersanyagból előállított termék pedig (az üveg kivételével) általában kisebb használati értékkel bír.

Az egyébként világosan látszik, hogy a gyűjtésre alakult legnagyobb koordináló szervezet (az ÖKO-Pannon Kht.) a csomagolóipar érdekeit képviseli, és nem akar foglalkozni a lakosságnál keletkező hulladék begyűjtésével. Mivel a jelenlegi újrahasznosítási lehetőségek és másodnyersanyag-piaci viszonyok között egyetlen lakossági szelektív gyűjtés sem lehet nyereséges, ennek nyűgét, finanszírozását az önkormányzatokra testálják. Az önkormányzatok azonban szegények. Amelyik szerez rá némi pénzt, azt elsősorban nyilván a hulladéktörvényben kiemelt feladatokra fogja fordítani. Vagyis a szerves anyagok szelektálására, komposztálására illetve a háztartási veszélyes hulladékok külön gyűjtésére. Akinek pedig sok pénze lesz, az pedig feltehetően a háztartásokban keletkező összes hulladékra építi ki majd a hálózatát és nem fog az ipar helyett külön gyűjtőrendszert kiépíteni a csomagolási hulladékokra (melyek az összes képződő hulladékmennyiségnek csak felét teszik ki).

Az ipar érthetően nehezen éli meg, ha a remélt nyereségét központi adó vagy termékdíj csökkenti, még ha az árba beépítve ezeket is a fogyasztó fizeti meg. Abban igaza van az iparnak, ha szóvá teszi, hogy a termékdíj címén beszedett évi 28 milliárdos bevétel jó része  környezetvédelmi beruházások helyett  a központi költségvetésben tűnik el, vagy szélhámos rendszergazdák nyelik le. De akkor ennek a gyakorlatnak a megváltoztatása legyen a cél, ne pedig a termékdíj megszüntetése.

A tíz évet késett betétdíjas jogszabállyal a minisztérium jelezheti, hogy végre megértette a megelőzés fontosságát. Azt, hogy a környezet és a fogyasztó védelme mégiscsak fontosabb az ipar profitérdekeivel szemben. Nyilvánvaló, hogy a csomagolóipar  ha már megakadályozni nem tudja  mindent megtesz annak érdekében, hogy a szabályozást ne a környezet, hanem az ő kedvére formázzák. Nagy kérdés, hogy a környezetvédelmi miniszter mennyire elszánt és, hogy a gazdasági tárca vezetője a fogyasztók védelmét fel meri-e végre vállalni?