dr. Kemény Attila környezetvédelmi helyettes-államtitkár

Kemény Attila már az MDF-kormányban közigazgatási államtitkár volt a Környezetvédelmi Minisztériumban (KöM), majd a Baja-korszak felénél az ÁPV Rt-hez szegõdött. Pepó Pál levitézlése után Ligetvári Ferenc visszahívta környezetvédelmi helyettes-államtitkárnak, aminek a szakma és a zöld mozgalom egy emberként örült. Rajta kívül talán csak Tardy János (a Természetvédelmi Hivatal vezetõje) az egyetlen felsõ vezetõ a tárcánál, aki a rendszerváltást követõ éveket szinte végig szolgálta a minisztériumban.

• Mi változott tíz év alatt a környezetvédelem intézményrendszerében?

Nagyon sok minden változott, még ha esetleg nem is látszik. Az MDF-kormány idején az intézményrendszer kialakulófélben volt. Akkor alakultak a felügyelõségek, akkor váltak szét a vízügytõl (most ne latolgassuk, hogy ez jó volt vagy rossz), a területi szerveket akkor kezdtük kialakítani. Egyáltalán nem volt jogi szabályozása a környezetvédelemnek, nem volt forrásrendszere sem. Tehát nagyon sok teendõ volt. Nagyon aktívan dolgoztunk, de nem látványosan, mert csak késõbb ért be az eredmény, 1995 körül.

Egy gazdasági átalakulás közepette kellett idõtálló szabályozást kimunkálni, ami nagyon nehéz volt. Egy "belker" rendelet módosításával született meg a termékdíjtörvény, mert nem akartunk csak az üvegbetétetekkel foglalkozni (Kár, hogy közben a betétdíjas rendszer meg összeomlott -- a szerk.). Nagy léptékben zajlott a privatizáció, ez a környezetvédelmi törvény megalkotását kívánta, mert bennünket rendkívüli módon zavart, hogy az állami vagyon hatalmas környezeti kockázattal volt terhelt (utóbb látszik, hogy kb. 3000 milliárd lehetett).

• Mennyire lehetett környezetvédelmi szempontokat figyelembe vetetni a privatizáció során?

Az volt a baj, hogy szinte egyáltalán nem. 1992-ben született egy törvény, amely elõírta, hogy számba kell venni az átalakuló vállalatok környezeti állapotát (ezt akkor nem mertük környezeti auditnak hívni), de ha ez elmaradt, nem voltak jogi szankciók. A tõkebeáramlás tehát nem irányult a környezeti károk enyhítésére, sõt attól féltünk, hogy régi, rossz technológiák áramlanak be az országba, amelyek esetleg tovább rontják a helyzetet. Késõbb ez változott némiképp. A környezetvédelmi törvényben sikerült "eldugni egy passzust", ami a privatizáció folyamán elõírta a környezeti kárfelmérést, és ez a befektetõi oldalt is megmozgatta, mert nyilvánvalóan akarták tudni, hogy milyen kockázatot vásárolnak. A nyugati tõke olyan környezetbõl jött, ahol ismertek azok a fogalmak, hogy környezetvédelem, környezeti terhelés, környezeti kockázat.

Aztán 1997-ben meggyûlt a bajom az ÁPV Rt. vezetésével, mert akkor sem lehetett felhõtlenül képviselni a környezet védelmét egyéb érdekekkel szemben, távoznom kellett, de OECD vonalon nagyra értékelték a hazai privatizáció utolsó két évét. Ez volt a hõskorszak.

• Milyen állapotok voltak a környezetvédelemben a Pepó-korszak után?

Rám is lelkesítõleg hatott, hogy visszakeveredtem a tárcához, mert úgy nézett ki, hogy néhány rossz év után, amikor kikerült a kormány látókörébõl a környezetvédelem, most újra lehet csinálni valamit. A politika mindig aggódott amiatt, hogy ha túl erõs környezetvédelmi szabályozást vezetünk be, akkor lelassul a gazdaság növekedése és a tõke beáramlása.

• Ez valóban így van, vagy ez csak egy gazdasági tévhit?

Én ennek az ellenkezõjét tapasztaltam. A tõke bizonytalanra nem jön, tehát alulszabályozott idõszakokban a szakmai befektetõk elriadnak az ismeretlen állapotok miatt. Például hulladékos szabályozás szinte nem volt a hulladékgazdálkodási törvény hatályba lépéséig (ez év január 1. -- szerk.), még mindig alulszabályozott a terület, mert végrehajtó rendeletek "erdejét" kell még megalkotni, harmincas nagyságrendben.

• Mikorra készül ez el?

Ocsó dolog lenne azt mondani, hogy hamar, de iszonyú megfeszített munka folyik. Az EU-val kapcsolatos joganyag az elsõ félévben, a hulladékos jogszabályok pedig az év végéig elkészülnek. Ezt vállaltuk az EU felé, de a törvény is elõírja. Persze csak az önkormányzati szintû rendeletek megalkotásával válik teljessé a hulladékos szabályozás, ám a kormányzati ciklus végéig a szabályozás mûködni fog, még ha forráshiányosan is.

• Milyen hulladékos jövõképet vázolnak fel a jogszabályok? Mi lesz itt tíz év múlva hulladékgazdálkodás területén?

Nekem olyan vízióim vannak, hogy 10 év múlva biztosan jól mûködõ rendszerünk lesz, amivel a naponta termelõdõ hulladékon úrrá tudunk lenni. Viszont biztosan zajlani fog még az állam felelõsségi körébe tartozó kármentesítés, mert a forrásigény miatt felhetõen 15-20 év kell a régi károk felszámolására. Ugyanakkor nem lesznek újratermelõdõ problémák, ami azért nagy szó. Egyelõre nem erõsödött meg az a szolgáltatói háttér, amelyre a hulladékgazdálkodás területén szükség lenne, ez a megerõsítés a következõ évek feladata lesz. A "szennyezõ fizet elve" alapján kerül pénz ebbe a rendszerbe, sõt késõbb a mainál nagyobb környezetvédelmi terhek fogják sújtani az ipart és a lakosságot is, mert pénz nélkül ezt nem lehet finanszírozni.

Ennél jóval fontosabb egy szemléletváltás, amiben nagy szerepe van a HuMuSz-nak és a hozzá hasonló szervezeteknek, mert az állami intézmények nagyon nehezen tudnak a lakossággal kommunikálni, fõleg akkor, ha jogalkotási és mûködtetési területen rengeteg a tennivalójuk.

• Egyezik-e a szemléletünk? Mi mindig a megelõzésrõl beszélünk, de másképpen, mint a politikusok. Mit tesz valójában az állam a hulladék csökkentése érdekében? Hol szerepel ez a jogi és a gazdasági szabályozásban?

A céljaink teljesen azonosak. Az elvek is azonosak, de a jogalkotásban számtalan konfliktus adódik, óriási kompromisszumokat kell kötni. Talán egyedül a környezetvédelmi tárca az, amely szemben áll a gazdasági tárcák mindegyikével, hiszen ami nálunk felbukkan a szabályozásban, az sokszor gazdasági érdekekbe ütközik. A kompromisszumoknak sokszor az az eredménye, hogy a megoldások idõben kitolódnak, mert az iparnak olyan technológiai módosításokat kellene véghezvinni, amire nincs elegendõ tõke az országban. Tehát mi a zöldek eszével gondolkodunk, de kormánytisztviselõként bele kell menni olyan kompromisszumokba, amit az NGO-k soha nem tennének meg.

• Naivitás tehát azt várni a mindenkori kormánytól, hogy korlátozza azt a nyugati típusú fogyasztói hozzáállást, ami köztudottan a hulladékhegyek növekedéséhez vezet?

Hát, ennek a mélypontjait igyekszik elkerülni a politika egésze, de a gazdasági fellendítéssel kapcsolatban is vannak áldozatok. Nem lehet ma úgy szelektálni, hogy csak a korszerû technológia maradhasson lábon, mert elég nagy szektorok kiesnének. A kis- és középvállakozások, melyek tõkeszegényen indultak, csak nagy idõrátartással tudják ezeket a normákat követni. Mi, akik zöld szemüveggel látunk, türelmetlenek vagyunk, de mindig el kell tapogassunk addig a határig, amíg még mûködõképes a gazdaság, de már rá lehet terhelni ezeket a költségeket. Minden politika megbukik, amelyik megrendíti a gazdaságot .

• De hogyan lehet összhangba hozni a gazdasági növekedés igényét természeti örökségünk megtartásának igényével?

Most van egy jó esély erre. Az OECD-csatlakozás is felhozta a környezetvédelmet, például nem lettünk volna tagok környezetvédelmi törvény nélkül. Már 1993-ban elfogadta a kormány a törvényt, aztán az új kormány gyorsan még egyszer elfogadta, de a parlament nehezen tûzte ki szavazásra, csak az OECD-belépés elõtt.

• Hasonló volt a sorsa a hulladékgazdálkodási törvénynek is, az is vagy hat évig készült.

Így van. Most -- a csatlakozás miatt -- meg kell feleljünk egy csomó EU-normának. Az átmeneti mentességi igényeinket a környezetvédelemben nagymértékben korlátoztuk, ami azt jelenti, hogy a ma induló tevékenységeknek meg kell felelniük az EU-normáknak, a régebbi technológiáknak pedig a csatlakozásig fel kell zárkózniuk. Tehát van egy átmeneti idõ derogáció nélkül is, így én alapvetõen optimista vagyok, mert a gazdaság erõsödésével egyre többen tudnak majd megfelelõ szinten teljesíteni.

• De éppen a minket érintõ területeken (szennyvíz, veszélyes hulladék) kaptunk hosszabb mentességeket. Így egy kicsit aggasztó, hogy még 10-15 évig lehet folytatni azt a tevékenységet, amit egyesek folytatnak.

Ezzel együtt nem vagyunk rosszak az EU-ban. Az sajnos igaz, hogy pont ezeken a területeken vagyunk elmaradva, de pl. szennyvíz vonalon hihetetlen forrásokra lenne szükség, és csak reménykedni tudunk, hogy taggá válásunkkor több közösségi pénzt kapunk ezekre a feladatokra, és ezzel a felzárkózás üteme is gyorsulni fog. Csak az Országos Környezeti Kármentesítõ Programra -- szerény becslésekkel -- ezer milliárd forint kellene. A feladatok mûszaki idõigénye sem kicsi, de a finanszírozásra még több idõ kell majd, és ezt a költségvetésbõl kell elõteremteni.

• Tájsebészet kampányunkat magas szinten támogatja a tárca. Hogyan tudnánk közösen felszámolni 30-40 éves szégyenletes örökségünket, az illegális szemétlerakókat? Mit tesz a tárca, és miben tudnak segíteni a társadalmi szervezetek?

Jól össze kell hangoljuk az együttmûködést, és el kell tudni fogadni azt az ütemezést, amelyet a tárca "ki tud izzadni magából". A hulladékgazdálkodás "társadalmasítását" pl. a HuMuSz sokkal hatékonyabban tudja végezni, mint a minisztérium, és itt látok egy nagy csatlakozási pontot. Nem mi segítjük a HuMuSzt, hanem a HuMuSz segíti a tárcát abban, hogy ez a feladat megoldódjon. A tárca önös érdekében támogatja az akciót, mert a zöldek eszközrendszere nagyon szerencsésen egészíti ki a mienket.

Dr. Kemény Attila (1940) jogász, vízgazdálkodási üzemmérnök

1963-1992: Alsó-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság, majd Környezetvédelmi Felügyelõség, Baja.

1992-1995: Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumban környezetvédelemért felelõs helyettes államtitkár.

1996-1997: Állami Privatizációs és Vagyonkezelõ Rt-nél környezetvédelmi igazgató.

1997-1998: Környezetgazdálkodási Intézetben irodavezetõ.