Mese a Fogyasztás Templomáról
Templomaink valaha évtizedeken, évszázadokon keresztül épültek, rendszerint a települések legmagasabb pontján. Mostanság már ritkán találunk kimagasló pontot Isten Házának építéséhez, így az acélváros híveinek szolgálatára is a panelházak szomszédságában, boldog gyermekévek szánkópályáinak helyén emeltek székesegyházat néhány évvel ezelőtt. A Disznófejű Nagyúr azonban most sem alszik. Miután a város lakói (s a törvény őrei) kiűzték az általuk ültetett erdőből, kijárta magának a magaslati helyszínt: a Fogyasztás Temploma néhány hónapja büszkén őrködik a házak felett, elhomályosítva a dombtetőt korábban méltóságteljesen uraló 1848-as emlékmű látványát.
Történt úgy 2000. környékén, hogy a kisbírót helyettesítő helyi hírlapban Dunaújváros tanácsosai kidoboltatták: Tesco áruház épül a házakat a gyárak mocskától óvó erdő kilenc hektárjának helyén. Mindenki örüljön, vígadjon.
Nem oda Buda! keltek ki magukból a városka szorgos dolgozói, akik saját kezükkel ültették negyvenöt évvel ezelőtt a gyertyán-, tölgy- és fenyőfákat, hogy felcseperedvén gátat szabjanak a vaskohókból kiszabaduló és házaik felé szálló pornak és zajnak. El a kezekkel az erdőnktől! skandálták a jól értesültek, akiket valahogy nem győzött meg a hiteltelen szócső fejléce: Kiserdő gyújtósnak jó...?
Ezért aztán tanácsot kértek a városi parkok legjobb ismerőjétől (e helyütt is köszönöm néhai Radó Dezső segítségét és lelkesítő szavait), és a fagyos időben kiálltak az erdő mellett szintén súlyosan veszélyeztetett státuszt kapott városi piacra, aláírásokat gyűjteni. Jöttek is sokan, akik ? akár érzelmi kötődésük folytán, akár azért, mert már látták az erdő által nem védett távolabbi városrészek levegő- szennyezettségi mutatóit egyetértettek az aggódókkal.
A szignókkal teli lapok ellenére a városházi ülésezők nagy többsége mégis mindenáron utat akart nyitni a beruházás előtt, vagyis léket vágni az erdőségen. Nem volt hát elegendő választóik elégedetlensége, a városkassza lyukait a Disznófejű Nagyúr kecsegtető szavaival kívánták betömködni. Az örökké elégedetlenek ekkor cselhez folyamodtak: városuk polgármesterét ? jogi végzettségénél fogva ? igyekeztek rávenni a belterületi erdők kivágását tiltó (illetve különleges esetekre korlátozó) jogszabály áttanulmányozására.
Amint azonban az már csak lenni szokott, a jó jogász nem nyugszik bele a szabályozásba, kiskapukat keres, a végsőkig próbálkozik. E tekintetben elismeréssel adózhatunk emberünk előtt, hiszen pénzt, paripát és fegyvert nem kímélve, harmadfokra is felvitte az első- és másodfokon egyaránt elutasított erdőirtási kérelmét. Sikertelensége magától értetődő volt. Az erdő védői fellélegezhettek.
A történetnek itt vége is lenne, ha a Disznófejű Nagyúr nem alkalmazott volna más taktikát: ha már nem lehet természetpusztítás, legyen legalább esztétikai, kulturális környezetszennyezés! Fel is húzta nagy fehér dobozát (hektárnyi hipermarket), a közeledő ünnepeknek megfelelően (karácsony előtt nyitott ugyanis) piros betűkkel kipingálva, hogy a földi halandó az ég felé, de legalábbis az eddig a zöld dombtetőn impozáns látványt nyújtó kecses emlékmű és kedves kápolna felé pillantva megütközve, lebénulva csak a reklámokból unalomig ismert logót lássa városa fölé magasodni.
És még mondja valaki, hogy nem a reklámok uralják az életünket!