Tény1. Az üvegházhatású gázok emberi tevékenységek következtében történõ légköri feldúsulása fokozza a globális felmelegedést és éghajlatváltozást.

Tény2. A legfontosabb szennyezõk az energia-, a cement ipar, a közlekedés, a mezõgazdaság, az elégtelen hulladékgazdálkodás, stb.

Tény3. A legfejlettebb, vagy inkább leggazdagabb országok a legnagyobb kibocsátók, és a múltbeli szennyezésekért is nagyobb mértékben felelõsek.

Tény4. Egy abszolút mértékben ugyan nagy kibocsátású, de hatékonynak tekinthetõ gazdaságokban egységnyi szennyezõanyag kibocsátás többe kerül, mint egy kevésbé hatékonyban. (Megfordítva, ha globálisan nézzük a dolgokat, akkor egységnyi pénzbõl több csökkentést lehet elérni, ha egy kevésbé fejlett gazdaságban ruházunk be.)

Tény5. Az éghajlatváltozási tárgyalások során a fejlett és átmeneti gazdaságú országok vállalást tettek arra, hogy különbözõ mértékben megosztva a terheket, de összesítve az 1990-es kibocsátási szinthez képest 2008-2012 közötti idõszakban 5,2%-kal kevesebb lesz az üveházhatású gázkibocsátásuk.

És itt érünk vissza kagylókérdéshez. Mert egyszer csak valaki felkiáltott: Emberek, a kibocsátásnak ára van! Illetve a kibocsátás kiváltásának van ára (fejlesztési költség)! Ha valaminek értéke van, akkor az adható és vehetõ! Ha elég globálisnak tekintjük a világot (a levegõbe kerülõ szennyezés mindenkié, mert mindenkit károsít!), akkor mindegy, hogy hol csökkentünk, csak csökkentsünk! Ha tehát nekem (a gazdagnak) megengeditek, hogy valahol (a szegényeknél) egy beruházással elért kibocsátáscsökkentést úgy számoljunk el, mintha azt én otthon értem volna el, akkor megyek és beruházok. Ez az ún. tiszta fejlesztési mechanizmus (CDM). Vagyis amikor a Kiotói Jegyzõkönyvben kialakított módszer szerint, egy fejlõdõ (csökkentési vállalással nem rendelkezõ) országban ruház be egy fejlettebb (vállalással rendelkezõ), és az elért csökkentést (kreditek) magának számolhatja el.

A fejlõdõk nagyon szeretnének egyrészt beruházásokat, hogy menjen hozzájuk a mûködõ tõke, és hogy részesüljenek a technikai civilizáció áldásaiból. A probléma az, hogy a fejlettek nem biztosan akarják átadni a legtisztább, legfejlettebb technológiáikat. Sokkal inkább szeretnének náluk már bejáratott, vagy esetleg kifutó technológiákat továbbadni. Amin egyrészt keresnek egy halom pénzt, hiszen termelõ beruházás, másrészt kapnak csökkentési krediteket, amivel a vállalásaikat tudják teljesíteni, harmadrészt otthon nem kell semmire odafigyelni, minden mehet úgy, ahogy addig (business-as usual), negyedrészt ezekkel a technológiákkal késõbb a fejlõdõknek gyûlik meg a bajuk.

Azt már sikerült elérni, hogy atomerõmûveket, és nyelõket ne lehessen telepíteni, ill. ne lehessen krediteket kapni -- ami könnyíti a megvalósulást - ilyen beruházásért. (Nyelõ: növényzet. A probléma az, hogy ha pontok járnak a növényzetért a kibocsátás ugyanúgy nem csökken, másrészt mesterséges átalakítják az õshonos növényzetet.) Ezért van az, hogy a legtöbben nem tartják sem a fejlõdõket, sem az éghajlatváltozást segítõ módszernek a CDM-et szigorú szabályozás nélkül: ezt pedig ugyebár nem szeretnék a beruházók. Magyarország még nincsen igazán abban a helyzetben, hogy beruházzon CDM-be, mert egyrészt nincsen olyan égetõen szükségünk kreditekre, másrészt nem vagyunk túlságosan eleresztve beruházni való tõkével sem. Ha tetszik, akkor legördülhet egy etikai kõ a lelkünkrõl.

Ha két vállalással rendelkezõ ország között jön létre a fentiekben leírt beruházás, akkor alku tárgya, hogy a befogadó ország mennyi kreditet ad át a beruházónak (ez természetesen befolyásolja a beruházás bekerülési költéségét). Ilyen esetben együttes megvalósításról beszélünk (JI). Ez egy nagy kibocsátású (pl. Hollandia, Japán), és egy átmeneti gazdaságú ország (pl. Magyarország, Lengyelország) között valósulhat meg, mert ezekben még mindig lehet fokozni a hatékonyságot, és számos üzleti kockázat nincsen, ami a fejlõdõkben lehetne. A problémák részben hasonlóak a CDM-hez. A fõ kérdés: mihez viszonyítjuk a kibocsátáscsökkentést? Miért kapjanak kreditet a beruházók olyan beruházásért, ami ugyan relative csökkenti a kibocsátást, de amúgy is bekövetkezne?

Elvileg nem lehet olyan beruházásért kreditet kapni, ami normál folyamatok eredményeképpen megvalósulna. Ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy mi történt/nem történt volna, ha pl. egy holland -- a földgázeladásban érdekelt, mert rengeteg földgázuk van -- azt mondja, hogy kivált egy szénerõmûvet földgázzal, kéri a kreditet, mert a földgáz tisztább. De mivel tisztább és hatékonyabb villamosenergia-termelési mód, ezért valószínûleg pusztán üzleti alapon is megvalósult volna a beruházás, tehát lehet, hogy nem kellene odaadni a krediteket. Ezt a problémát úgy lehet áthidalni, hogy a befogadó ország kialakít egy szabályozást, amiben tisztán leírja, hogy ki jöhet, milyen technológiával, és mennyit kap ért.

Magyarországon ez a szabályozás még csak nem is alakul. A beruházók pedig jönnének. Egyik eset az, hogy jönnek és aztán elmennek, nem ruháznak be (van ilyen). A másik eset, hogy mindenféle vizsgálat nélkül azt mondják a felelõsök, hogy rendben, jöhet, ruházzon be, és majd megkapja a krediteket (ilyen is van). Miért fontos nekünk ez a kredit dolog? Elsõsorban azért, mert Magyarországnak is van vállalása, amit teljesíteni kell. Ha nem vagyunk elég körültekintõek, akkor esetleg többet adunk ki a kezünkbõl, mint üdvös lenne, és majd fizethetünk a) büntetést, b) az ellenõrzés idején már jóval magasabb árú egységekért. A probléma megint csak hosszú távú gondolkodással, és kellõ alapossággal kialakított szabályozással, tervezéssel oldható meg.

A harmadik módszer, amit kitaláltak arra, hogy a nagyon nagy szennyezõknek ne kelljen otthon szinte semmit csinálniuk, az ún. kibocsátás (jog) kereskedelem (ET). Ha egy szennyezési határ van megszabva, akkor azt túllépve vagy fizetek büntetést, vagy beruházok, hogy elkerüljem a határérték átlépést. Beruházás akkor lesz, ha az jobban megéri. A harmadik eset az, hogy egy csoport kibocsátóra van megszabva, hogy együtt mennyit szennyezhetnek, és ez le van osztva közöttük. Ha úgy alakítják ki a szabályozást, akkor aki a kvótáját nem tölti ki, ún. jogot nyert a rá esõ szennyezésre, amit eladhat annak, aki túllépte határt. Ha a kibocsátásegységet olcsóbb megvenni, mint beruházni, akkor venni fognak a túl sokat szennyezõk, feltéve, ha az eladóknak még megéri (=magasabb áron tudják eladni az egységet, mint amennyibe a beruházás nekik került). Elvileg egy ilyen rendszer optimalizálhatja a csökkentési költségeket, ha például a szektor (energia) kibocsátása alatt határozzák meg az összkibocsátási szintet. A legnagyobb kérdés, hogy mennyi a kibocsátási lehetõség. A cégeknek növekvõ igényeket kell kielégíteniük, és nem elég az egységnyi termékre (pl: kWh) esõ kibocsátást meghatározni, hanem az abszolút mennyiségût is korlátozni kell. Ez fog tényleg környezetszennyezést csökkentõ hatékonyságnövekedést eredményezni.

Ha az összkibocsátási szintet a jelenlegi szinten, vagy esetleg még egy növekedést is megengedve határozzuk meg, akkor azt tettük lehetõvé, hogy mindenki a legolcsóbban kerülje el a kibocsátáscsökkentést. Itt van a szabályozás szerepe. Az Egyesült Államokban kén és nitrogén vegyületekre, úgy néz ki, mûködik a rendszer: csökken az energia szektor ilyen kibocsátása. Ez elsõsorban azért lehet (azért mûködhet egy nem túl nagy rendszerben), mert ezen szennyezések csökkentésére nagy a hazai nyomás, mert az emberek közvetlenül érzik.

A nemzetközi szabályozással (Kiotói Jegyzõkönyv) az a probléma, hogy minden ország a gazdasági növekedését tartja elsõdlegesnek, és nem akarja, hogy 1) nagyon alacsonyan határozzák meg a lehetséges kibocsátási szinteket; 2) túl sok lehetõség lesz a vételre, ami 2a) nem mások csökkentésébõl, hanem az ügyesen kialkudott "szennyezési jog szint" miatt van (pl: Oroszország); 2b) otthon nem kell olyan komoly csökkentési lépéseket tenni; 3) mi legyen az új belépõkkel (új államok, új cégek); 4) államok "elkótyavetélhetik " az egységeiket a pillanatnyi bevétel érdekében, ami nem kifejezetten szankcionalizálható a mostani állapot szerint, stb. Az EU tervezi, hogy kialakít egy csak rá vonatkozó rendszert, amit ha gondosan megterveznek, csökkentheti a kibocsátást. A nemzetközi kibocsátásjog kereskedelem azonban a jelenlegi szabályozás mellett a legtöbb modellezés szerint nem fog jelentõs csökkentéshez vezetni.