Mielőtt az Egyesült Államokba költöztem, több mint öt évet éltem Dániában. Ottani keserű tapasztalat, hogy a magyarországihoz képest megnövekedett fogyasztás mellé sajnos korlátozottan adódnak megoldások olyan problémákra, mint a javíttatás, a feleslegessé vált, esetleg nem tetsző, megunt – vagy tévedésből ajándékba kapott – tárgyak adományozására, újrahasznosítására. Ennek oka leginkább abban keresendő, hogy az emberi munka ára többszöröse a hazainak, így sokkal többe kerülhet megjavíttatni valamit, ami elromlott, mint újat venni helyette.

San Franciscóba érkezésem előtt azt hittem, Amerikában mindez még inkább gondot jelent majd. A fogyasztás Mekkájaként ismert országban nem feltételeztem, hogy bárki kétszer is meggondolja, új farmert vegyen-e például, ha annak kikopott az anyaga.

Javító szándék
Meglepő módon a lehetőségek csupán karnyújtásnyira elérhetők – legalábbis ebben a városban. A mosodák és ruhatisztítók például egyúttal számos ruhajavítási szolgáltatást kínálnak: a felszaladt szemű kötött pulóver helyrehozásától annak a bizonyos kikopott farmernek a befoltozásáig. Nem szokatlan dolog az átalakíttatás sem, számos apró szabóüzlet jelzi, hogy csak azért, mert valaki kifogyott/kihízott egy ruhaneműt, nem feltétlenül fogja a szemétbe dobni azt. Cipészek, órásműhelyek létezése utal rá, hogy van igény más jellegű javításra.

Az elektronikai piac gyors forgását mutatja viszont az ilyen jellegű szervizek hiánya. Jellemzően a nagyáruházak vagy maguk a márkák (például a Microsoft, a HP stb.) kínálnak valamiféle javítási lehetőséget termékeik vásárlóinak, de kis, hagyományos javítóműhelyek nemigen lelhetők fel a városban.

Az újrahasználat menő!
Szerencsére a reménytelenné vált elektronikai cikkek visszagyűjtésére annál több a helyszín. A magyarországi megoldáshoz hasonlóan az elektronikai cikkeket értékesítő nagyáruházak is kötelesek visszavenni az elromlott, régi vagy lecserélésre ítélt termékeket. Emellett azonban számos helyen leadhatók a számítógépek, tévék, rádiók, mobiltelefonok és egyebek.

A kedvenceim az újrahasználatot lehetővé tevő megoldások. Ilyen például egy program, amely a tengerentúlon szolgálatot teljesítő amerikai katonák számára gyűjti össze a használt mobiltelefonokat, hogy azok a fel nem használt percekből családjaiknak hazatelefonálhassanak. Nem elektronikai példa ugyan, de több alapítvány gyűjti azokat a szemüvegeket, amelyeket romló vagy éppen javuló látásuk miatt gazdáik már nem hordanak. Egy egyszerű ötlettől vezérelve a már nem használható szemüvegeknek úgy adnak új életet, hogy fejlődő országokba juttatják el, ahol olyan rászoruló embereknek adományozzák, akik egyébként nem engedhetnék meg maguknak az éleslátást.

A legnagyobb mennyiségben azonban ruhák kerülnek újrahasználatra. Számos civil szervezet – köztük talán legismertebbként a Goodwill – fogad használt vagy új ruhanemű adományokat, amelyeket aztán a hazai Vöröskereszt boltok mintájára alacsony áron értékesítenek. Azok a ruhadarabok, amelyek nem kelnek el a boltban, rászorulókhoz jutnak el ingyenes adományként, amelyek pedig erre a célra sem alkalmasak, azok lehetőség szerint újrahasznosítóban vagy állatmenhelyeknél végzik, ahol jó szolgálatot tesznek az állatok alatt.

Hulladékból adomány
Amit kevesen tudnak – és ez egyúttal az amerikai rendszer legnagyobb hátránya –, hogy a ruhák mellett szinte bármit fel lehet ajánlani újrahasználatra. Amennyiben a használati tárgy még működőképes, számos alapítvány szívesen fogadja újraértékesítésre, adományozásra vagy óvodákba, iskolákba. A Goodwill például ruhanemű mellett konyhaeszközöket, bútorokat, lámpákat, irodai eszközöket és könyveket, DVD-ket is szívesen fogad. A tanárok részére gyűjtő Scrap pedig arról gondoskodik, hogy ne kelljen kidobni a feleslegessé vált anyagdaraboktól a gyerekek által megunt filctollakon át a tűket, gombokat – és még sorolhatnám. Ezek ugyanis mind hasznos alapanyagul szolgálnak majd a kézműves foglalkozásokon óvodákban, iskolákban.

Mindezekben a programokban mindenképpen lenyűgöző a logisztika. Léteznek olyan szervezetek, amelyek felvállalják, hogy központosítják és összegyűjtik az egyénenként akár csak egy-két darabra tehető, feleslegessé vált tárgyakat. Egy 300 milliós országban már valóban érvényes a „sok kicsi sokra megy” elve, így a felajánlások, adományok ténylegesen hasznosulni tudnak új formában, új helyen.

Így tovább!
A rendszer egyetlen, ámde komoly hiányossága az informáltság. Miközben a javítóműhelyek, például szabók egy része látványosan jelen van a városokban, addig az összes többi újrahasználatra lehetőséget adó megoldást keresni kell. És hogy akarják-e mindezt az amerikaiak?

Számadatok erre vonatkozóan csak a szelektív gyűjtéssel kapcsolatban vannak. Az Ipsos kutatóintézet legfrissebb adatai komoly előrelépést jeleznek a tudatosság terén. Egyfelől az amerikaiak fele (51%) napi szinten szelektál, közel kilenctizedük (87%) pedig legalább bizonyos fokon válogatja hulladékát. A legfontosabb szemléletbeli változás, hogy már alig vannak (3%), akik nem látják be a szelektív hulladékgyűjtés előnyeit, és az esetleges nehézségek – például hogy nem biztosított maga a szelektív elszállítás – ellenére a többség már nem keresi a kifogásokat.

Szerencsére a felfokozott fogyasztás mellé az amerikaiak többségénél számos területen megnövekedett felelősségérzet is társul. Az adományozás, önkénteskedés sokkal inkább a mindennapok része, mint Európában, mivel hiányzik a nálunk megszokott szociális háló, és amit az állam nem biztosít, azt civil szervezetek és az állampolgárok igyekeznek pótolni munkájukkal. Az újrahasznosítás területén is ledőlni látszanak gátak, utat engedve a tenni akarásnak.