Ha kicsit messzebbrõl nézzük ezt a „problémát”, akkor azt lehet látni, hogy a ma élõ társadalom az anyagi javak termelésekor és fogyasztásakor rengeteg anyagot használ fel. Ezeket az anyagi javakat sokat utaztatja. Részben a nagy utazási távolság és az eközben eltelõ idõ következtében megnõ a termékek csomagolási igénye. Aztán azt is látjuk, hogy számos termék rövid élettartamú. Ez néha tudatos emberi „fejlesztés” eredménye, mert így gyakrabban kell új terméket venni, és a termelõ, kereskedõ munkához és profithoz jut. Azt is látjuk, hogy az emberek nagyobbik része nagy bevásárlóközpontokból szerzi be az áhított fogyasztási javakat. Ezáltal a helyi termékek sajnos kiszorulnak a piacról, ami ugyancsak növeli a csomagolási igényt, és nem kedvez a többutas csomagolásoknak sem.
Ez a termelési és fogyasztási mintázat a 21. század elejére a bolygó nagy részén elterjedt. Természetesen a korábbi századoknak is megvolt a maguk termelõi és fogyasztói mintázatuk. Pl. a középkorban a fogyasztási cikkek nagy része az emberek saját környezetébõl került ki. A termékeknek csak kis része utazott sokat. Az is „bõrbe kötve”. Gondoljunk arra, amikor a szürkemarhát lábon hajtották akár Bécsig vagy a német piacokig. Ez a termelési és fogyasztási mintázat nem termelt sok hulladékot, és a hulladék minõsége sem volt olyan, amivel a természet bio-geo-kémiai ciklusai ne tudtak volna mit kezdeni. Mára más lett a kép. Ha megnézzük hogy Magyarországon néhány alapvetõ, nálunk is megtermelhetõ élelmiszer honnan származik, akkor sajátos képet kapunk. (ld. a táblázat)

Próbáljuk ugyanígy elképzelni, hogy a ruházat, az elektronikai termékek, a bútorok, stb. honnan jönnek. Tudjuk azt is, hogy egy-egy termék többféle alapanyagból, alkatrészbõl készül. Természetesen ez is hozzáadódik a nagy szállítási távolságokhoz, és a hulladék képzõdéséhez, hiszen az alkatrészeket is védeni kell a szállításnál, ezért csomagolják be azokat.
Mindezzel csak azt szerettem volna szemléltetni, hogy minden kornak van egy termelõi és fogyasztói mintázata. De sokkal érdekesebb, hogy mit okoz mindez! Egyrészt: eleve megnöveli a csomagolási igényt, és ezzel több hulladékot termel. Másrészt ugyanezt a mintázatot látjuk a hulladékkezelésben is. Az a trend, hogy a hulladékot is jó messzire szállítjuk. A szelektíven gyûjtött mûanyagot Kínába, de a nem szelektíven gyûjtött ún. vegyes hulladékot is legalább 20-60 km-re szállítjuk a központi lerakókba. A hulladékok utaztatása világméretetekben is így történik. Minden szállítás további környezetterhelést jelent – minimum az elhasznált üzemanyag miatt. Nem beszélve a költségeirõl…
A mai kor társadalma elég sok hulladékot termel. És ami a nagyobb probléma, a hulladék minõsége is olyan, amivel a természetes rendszerek csak nagyon lassan tudnak megbirkózni.
Ennél a pontnál érdemes elidõzni egy kicsit! Mivel a fogyasztási javaink elõállításának anyag- és energiaigényét a természettõl szerezzük, nem mellékes, hogy mindeközben a természet hogyan alakul át. Ma azt látjuk, hogy többet veszünk el a természettõl, mint amennyit az fenntartható módon tud számunkra nyújtani. Azt is látjuk, hogy amit hulladékok formájában visszaadunk a természetnek, az tovább gyengíti annak mûködését. Tehát két oldalról is vágjuk magunk alatt a fát. És ez nem esetleges, hanem a kor termelési és fogyasztási rendszerének a jellegzetességeiben van kódolva.
Ezért gondolom, hogy a hulladék probléma nem oldható meg hulladékgazdálkodási eszközökkel. Amíg ez a mintázat nem változik meg, mindig fogja termelni a hulladékot. És két oldalról is gyengíti azt a létalapot, amire a társadalom épül. Ezért a mai „fejlett” hulladékgazdálkodás csak eltünteti a szemünk elõl a valódi problémát. Ezzel sajnos abban a tévhitben ringatózunk, hogy megoldható a probléma. De amíg óriási anyagi ráfordítással a szeméthegyek eltüntetésén dolgozunk, addig tulajdonképpen fenntartjuk ezt az öngyilkos rendszert, másrészrõl további terheket rakunk az amúgy is több sebbõl vérzõ természetre. Elrejtjük a tünetet magunk elõl, és közben tovább súlyosbítjuk a problémát. A társadalom pénzét, energiáját elhasználjuk a tünetek kezelésére.
Ha meg szeretnénk ezt változtatni, akkor másként kell a dolgokra tekintenünk. Amíg a hulladékra, mint problémára tekintünk, nem láthatjuk, hogy az csak egy következmény, mindössze egy tünet. Mintha azt mondanánk, hogy a fogfájás a betegség, nem pedig a fog romlása.
Ezért nem szabad a hulladékok ellen küzdeni! Az értelmes cél az, hogy az okokat termelõ rendszereket a saját létérdekünk és jobb életminõségünk miatt átalakítsuk. Azt kell vizsgálnunk, hogy milyen okokkal magyarázható, hogy ezt a termelési fogyasztási mintázatot fenntartjuk. És az okok szintjén kell beavatkozni. Ezt elvileg nagyon egyszerûen, szinte anyagi ráfordítás nélkül meg lehet tenni. Hiszen a jogszabályok, gazdasági szabályzók megalkotásának nem nagy a költsége. Ha ezt összehasonlítjuk azzal az irdatlan összeggel, amit hulladékkezelésre költünk, akkor láthatjuk, hogy nagyságrendi különbségek vannak.
Véleményem szerint az elérendõ cél egy olyan társadalmi viszonyrendszer kialakítása (a társadalom és a természet viszonyáról van szó) amelyben az ember megõrzi a természet rendszereinek teljesítõképességét.
Ezen keretek között pedig valóban törekedni kell a fejlõdésre. Ma csak növekszünk. Egy véges rendszerben végtelen növekedés nem lehetséges, de végtelen fejlõdés igen. Ha a „kevesebbõl jobbat” elvet elkezdjük megérteni, és megnézzük, hogy milyen szabályzókra van szükségünk, hogy ez az elv a termelõi és fogyasztói mintázatokat átalakítsa, akkor lehetõségünk van a fennmaradásra. Ha továbbra is csak tüneteket kezelünk és a figyelmünket ezekre a módszerekre fordítjuk, akkor teljesen feléljük a természeti tõkét. Pedig ez a tõke létünk alapja.
Persze, a ma keletkezõ hulladékot valahogy kezelni kell. Nem állhat az utcán a szemét hegyekben. (Bár akkor hamarabb megérthetnénk, hogy mit is mûvelünk). De a háttérben láthatatlanul meghúzódó termelõi és fogyasztói mintázatok átalakítása nélkül mindez csak a valódi probléma növelését eredményezi.
Ha elkezdjük megpróbálni megérteni, hogy mindez hogyan hat, akkor lehetõségünk van arra, hogy meglássuk a láthatatlant. Lesz esélyünk kibékülni a természettel. Ehhez talán a saját természetünket is meg kell változtatni.