Figyelmeztető üzenet

Ez a cikk kb. 11 éve íródott.
A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Együtt égõ

Habarcs a váci cementtortán
Év: 
2004
Szám: 
Tél
Szerző: 
Lukács Bence

A Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi Felügyelõség november 9-én egységes környezethasználati engedélyt adott ki a Duna Dráva Cement Kft. váci cementgyára részére, amely birtokában a klinkergyártáshoz szükséges hõenergia veszélyes és nemveszélyes hulladékok együttégetésével történõ elõállítására nyílik majd lehetõség.

A KukaBúvár 2003. tavaszi számában már írtunk a gumiabrocsok beremendi cementgyári égetésérõl. A DDC váci üzeme ennél sokkal tovább ment: 3 különbözõ — CEMIX, MUMIX, FARO fantázianevekkel illetett hulladékkoktél — klinkertermékhez igényelt összesen évi 78.800 tonna veszélyes- és nemveszélyeshulladék égetési engedélyt (összesen 53 különbözõ típusú hulladékra). Ebbõl azonban nem derül ki, hogy az EWC-kódoktól hemzsegõ listából például a veszélyesnek minõsülõ „tartályfenék iszapok” fõkomponenst tartalmazó, CEMIX-szé manifesztálódó olajos-kátrányos hulladékhalmazból ugyan mennyi is a klórt és egyéb halogént hivatalosan nem tartalmazó, veszélyesnek minõsített hulladék. Csak annyit tudtunk meg, hogy „amennyiben az együttégetõ mûben a keletkezõ hõ több mint 40%-a veszélyes hulladék égetésébõl származik, úgy a 3/2002. KöM rendelet 3. számú mellékletében megadott kibocsátási határértékeket kell alkalmazni” (ez a szigorúbb). Ugyanakkor az EU elõírásainak megfelelõ, hulladék tüzelõanyag felhasználása esetén alkalmazotthoz képest a „klinkergyártásra meghatározott kibocsátási határértékek lényegesen magasabbak”. Határozottan örülünk, hogy ilyen, a cementgyárak környékének levegõminõségét gondosan óvó jogszabályunk van!!!

A CEMIX ügye lényegében már 2002. óta húzódik. A Hejõcsabai Cementgyár 20000 t/év kísérleti felhasználásra fordult engedélyért az Észak-magyarországi Környezetvédelmi Felügyelõséghez, amely a kérelmet elutasította. A Környezet- és Természetvédelmi Fõfelügyelõség negyedére csökkentette a kísérletben felhasználható mennyiséget, az égetés idõtartamát 2000 üzemórára korlátozva. Az üzemi paraméterek beállítására kiadott engedély (2002. szeptember) már az új, 3/2002. KöM rendelet alapján határozta meg a légszennyezési kibocsátási határértékeket. Úgy tûnik, a hulladék eltüntetésének folyamata most már révbe ért: egy 2004-es keltezésû felügyelõségi határozat alapján részletes környezeti hatásvizsgálatot készített az Enviroinvest Kft., s az ezt követõ közmeghallgatásba ügyfélként bejelentkezett a HuMuSz is. Konklúzió: a lakosság bizalmatlan, õket a levegõmonitoring rendszer fejlesztésével kell lenyugtatni, amúgy a tevékenységgel kapcsolatos kizáró ok nem merült fel.

A frissen kiadott engedély indoklásából további érdekességeket tudtunk meg. Például, „a klinkerégetés hulladékmentes technológia, [...] nem várható melléktermék keletkezése”. Ezzel a felfogással érthetõ, miért lesz frankó hulladékártalmatlanítási és egyben eltüntetési technológia az együttégetés, hiszen „a rendszerbe jutó toxikus fémek [...] beépülnek a klinkerbe. A tallium nagy része, a kadmium kisebb hányada a filterporban [füstgáztisztítóból ered — a szerk.] dúsul fel, és a rendszerbe visszajuttatva végül a klinkerrel távozik a kemencébõl. A hulladék égetésébõl származó hamu/salak alkotóelemei szintén beépülnek a klinkerbe.” Tessék mondani, akkor az így elõállított klinker nem minõsül már keletkezése pillanatában kapásból veszélyes hulladéknak? Sokunk emlékezetébe villan ilyenkor a martinsalakos eset...

Kónya Károly, a felügyelõség igazgatója azt is fejtegeti, hogy a technológiában klór jelenléte nem kifejezetten a hulladék ártalmatlanítására vezethetõ vissza, mivel „a cement nyersanyagai természetes állapotukban is tartalmaznak klórvegyületeket”. Ezt csakis laboratóriumi mérésekkel lehetne hitelt érdemlõen bizonyítani (amire azonban nem kötelezték a céget), ám a határértékeket ebben az esetben is tartani kell. Zavaros az együttégetés elõnyének indoklása is: ez azért jó nekünk, mert a hidrogén-halogenidek emissziója a határértéket nem fogja megközelíteni. Miért is nem? „A klorid reakcióba lép az alkáliákkal alkáli-kloridok (sók) keletkezése közben”. A gond ott van, hogy nem szerencsés egybemosni a nyersanyag természetes klórtartalmát a füstgázzal távozó hidrogén-kloriddal, elõbbibõl az utóbbiba ugyanis mondhatni lehetetlen az átalakulás. Akkor honnan is jön a klór? Bizony, Watson, a hulladékból jön.

Tovább olvasva az engedély kiadásának indoklását, akár örömtáncot is járhatunk, hogy zajügyben „a határérték túllépésre nem a tervezett beruházás következtében kell számítani”, és fogadjuk el, hogy ezen a felügyelõség mint hatóság nem képes szigorát maximális mértékben bevetve változtatni. Ugráljunk az égig, mivel „a kibocsátott szennyezõ anyagok nem okoznak indokolatlan nagyságú környezetterhelést”, és inkább meg se kérdezzük, hol van ilyenkor az elérhetõ legjobb technológia.

Az eset jól példázza azt a kiskaput, aminek segítségével hatósági asszisztálás mellett a termékbe tüntethetõ el a veszélyes hulladék (egy kicsit több mocsok jön ki a kéménybõl, de ne törõdjenek vele), annak ártalmatlanságáról azonban nem tudunk megbizonyosodni, legfeljebb annyit állíthatunk: minõsége a szabványoknak megfelel. De ma már mindössze ennyi nem lehet elegendõ...