A német betétdíjas rendszer
Németországban 2003. január 1-től betétdíjas lett több egyutas csomagolás. Konkrétan: a sörök, az ásványvizek és a szénsavas üdítők esetében a műanyagpalackok, az üvegek és a fémdobozok. A betétdíj-kötelezettség nem vonatkozik a tej és a tejtermékek, a borok, a tömények és kevertjeik, valamint a szénsavmentes gyümölcslevek csomagolásaira így pl. a Tetra Pak dobozokra sem. Fontos megjegyezni, hogy a betétdíj bevezetése nem az említett egyutas csomagolások többutassá válását (újratöltését) jelenti. Ezek a csomagolások továbbra is egyutasként élik életüket, azaz visszagyűjtésük után hasznosításra (energetikai égetésre) vagy újrahasznosításra kerülnek. A rendszer célja, hogy a magas betétdíj és a visszaváltási kényszer miatt az egyutas csomagolások aránya a kereskedelmi kínálatban visszaszoruljon. Mint alább látni fogjuk, minden nehézség ellenére a kitűzött fő célt a rendszernek sikerült elérnie.
Az új rendszer
Az egyutas csomagolások betétdíjassá válása a csomagolási törvényben megfogalmazott szankció alapján következett be. A német csomagolási törvény ugyanis az újratölthető csomagolások arányára kötelező kvótákat ír elő. Megfogalmazza azt is, hogy amennyiben ezeket a kvótákat két egymást követő évben az ipar és a kereskedelem nem tartja meg, akkor betétdíjassá kell tenni az egyutas csomagolásokat is. Az eldobó csomagolások rohamos térnyerése következtében ez a helyzet be is következett, ezért lépett életbe a törvényben beígért szankció 2003. január 1-én.
(Sajnos, nem találtunk információt arról, hogy a Tetra Pak típusú csomagolások miért maradtak ki a rendszerből.)
A szankció következtében a kereskedőknek 2003. január 1-től minden, általuk is forgalmazott betétdíjas csomagolást vissza kell venniük. Az átállás nehézségeit enyhítendő a visszavételi kötelezettség 2003. október 1-ig csak az adott boltban vásárolt betétdíjas csomagolásokra vonatkozott. Ebből máris adódott némi probléma, ugyanis visszaváltáskor a kereskedők a vásárlóktól a vásárlást igazoló blokkokat kérték de hát ki őrzi meg vásárlás után a blokkot? Ez a kényelmetlenség természetesen alkalmas volt arra, hogy a betétdíjat ellenzők tábora azonnal felháborodjék: ilyen nehézkes rendszert nem lehet a fogyasztókra kényszeríteni! Ez a hang persze elsősorban a csomagolóipar és a kereskedelem felől volt hangos, s vélhetően nem annyira a fogyasztóknak okozott plusz teher aggasztotta őket, hanem a saját érdekeik sérelme (ld. később).
Az ellenzők következő problémája az volt, hogy az egyutas csomagolásokra kivetett betétdíjak mértéke igen magas: a fémdobozok és a műanyag palackok 1,5 literig 25 eurocentet érnek, a 2 literes műanyagpalackok pedig még ennél is többet, 50 eurocentet. (A többutas csomagolások betétdíja csak 8 ill. 15 eurocent...) De nyilván ez sem volt véletlen. Az egyutasok magas betétdíja ugyanis egyrészt a többutas csomagolások választására ösztönöz, másrészt pedig elősegíti azt, hogy az emberek az egyutas csomagolásokat ne a szelektív gyűjtő edényekben helyezzék el, hanem a betétdíj fejében mégis inkább visszaváltsák.
Az egyutas csomagolások használat után eddig nagyrészt a szelektív gyűjtő rendszerbe (DSD), majd onnan hasznosításra vagy újrahasznosításra kerültek. A jól kiépült DSD rendszer azonban láthatóan nem igazán motiválta a gyártókat és a forgalmazókat a többutas csomagolások (azaz az újrahasználat) arányának növelésére. A kevésbé környezettudatos fogyasztóknak pedig kényelmesebb megoldást jelentett szelektíven gyűjteni az egyutas csomagolásokat, mint visszavinni a boltba a többutasokat. Ez a rendszer tehát a csomagolóipar, a kereskedők és a fogyasztók egy része számára ?megfelelően? kezelte az egyutas csomagolások okozta problémát.
A betétdíj kivetésével azonban az ipar arra kényszerül, hogy az egyutas csomagolásokkal ismét külön bajlódjék, ami különösen bosszantó lehet annak tudatában, hogy ezek a csomagolások így is, úgy is (újra)hasznosításra kerülnek. Akkor meg minek velük külön foglalkozni? Ez nekik nemcsak idő, hanem pénz is.
Igaz az is, hogy az új rendszert a fogyasztók egy része szintén nem fogadta szívébe. Őket ugyanis megrendítette az a tény, hogy ha vissza akarják kapni a 25 vagy 50 eurocentjüket, akkor bizony egy ideig meg kell őrizniük a vásárlásáról szóló blokkokat (még akkor is, ha tudták, ez csak átmenetileg van így). Ők bizonyára első dühükben továbbra is a jól bevált szelektív gyűjtőkben helyezték el ezeket a csomagolásokat. (Ezek betétdíja így a gyártóknál maradt.)
Az ipar és a kereskedelem reakciója
A fentiek megfontolása után nem csodálkozhatunk azon, hogy a csomagolóipar mindettől kevéssé lelkes, sőt, azt is mondhatnánk, hogy minden alkalmat megragad az új rendszer lejáratására. Már a rendelet megalkotása előtt nagy volt az ellenállás és azóta is folyamatosan támadják a német környezetvédelmi tárcát ezért az intézkedésért. Pedig a tárca nem árult zsákbamacskát. A betétdíj kivetését ugyanis már az 1991-es csomagolási törvény ?beharangozta? arra az esetre, ha az újratölthető italcsomagolások aránya két egymást követő évben 72% alá esik. Az ipar és a kereskedelem tehát tudta, mit ?vállal be?, ha nem tartja magát az előírt kvótához.
A sörgyárak és dobozgyártó cégek már év eleje óta azzal riogatnak, hogy a várható forgalomcsökkenés miatt alkalmazottaikat csak rövidített munkaidőben tudják dolgoztatni. A Ball Pack Europe környezetvédelmi igazgatója például a dobozgyártás visszaesését 60-70%-ra, a PET-ét 40%-ra teszi. Véleménye szerint a többutas csomagolások térnyerése nem jelent ezzel egyenértékű anyagi kompenzációt. Ez valószínűleg igaz, legalábbis ami az eldobó csomagolást gyártó cégeket illeti. De véleményünk szerint értelmetlen lenne azt várni egy olyan intézkedéstől, amely a környezetvédelmi megfontolások alapján az egyutas csomagolások visszaszorítását igyekszik elérni, hogy éppen az egyutas csomagolásokat gyártó cégeknek hozzon anyagi hasznot. Azt gondoljuk, hogy a gazdasági ösztönzők szerepe éppen az, hogy gazdasági érdekek mentén valamilyen irányba tolják a piacot, ipart, kereskedelmet.
Ezen túlmenően az ellenzők nagymértékű adókiesést és az új rendszer plusz költségeit emlegetik, de természetesen a repertoárból nem marad ki az EU-ra való mutogatás sem (pl. hogy ez a szankció akadályozza az áruk szabad forgalmát, ütközik az EU csomagolási irányelvével...). Mi azonban úgy tudjuk, hogy az EU anno elfogadta a német csomagolási törvényt a szankcióival együtt, igaz, ennek feltétele a gyűjtőpont rendszer 2003. október 1-ig történő kiépülése volt. Az elmúlt hónapban azonban az Európai Bizottság mégis eljárást kezdeményezett Németországgal szemben a versenypiacok megsértése miatt, s várható, hogy a német törvényhozás a csomagolási törvény módosítására kényszerül.
Az ellenzők hivatkoznak arra is, hogy ez a rendszer drágább. A német környezetvédelmi minisztérium számításai szerint az automaták bevezetése esetén a csomagolásonkénti terhelés csak 1 eurocent. Mindemellett a kiskereskedőknek a kb. 12500 eurós automata nem olcsó beruházás, az emberi munkaerő megfizetése pedig szerintük még ennél is drágább. Kérdés azonban, hogy összességében a társadalomnak mi az olcsóbb: ha a többutas rendszerre való átállás egyszeri kiépítésének költségeit kell megfizetnie, vagy az, ha a folyamatosan keletkező, nagy mennyiségű eldobó csomagolási hulladék kezelési költségeit és az okozott környezeti károk ?helyrehozását? kell folyamatosan finanszíroznia.
Az ipar mindezek mellett igen leleményesen a rendelet kiegészítéseképp egy ún. innovációs záradék bevezetését szorgalmazza. Ez lehetővé tenné, hogy az ökológiailag előnyös csomagolásokat egy egyszerűsített eljárás során mentesítsék a betétdíj-kötelezettség alól. A környezetvédelmi miniszter azonban jelenleg ezt az elképzelést nem támogatja, talán attól tart, hogy az ipar megtalálná a módját annak, hogy ezt a záradékot a szigorú rendszer kiskapujaként használja.
Hogyan tovább?
Október 1. után a kereskedőknek nemcsak a náluk vásárolt betétdíjas csomagolásokat kell visszaváltaniuk, hanem az összes olyan betétdíjas csomagolást, amit forgalmaznak. Ebből az is következhet, hogy több eldobó italcsomagolást kell visszaváltaniuk, mint amennyit eladtak. Ez nyilván a kereskedőknek nem jó üzlet, hiszen ha a vásárló máshol vette az adott csomagolást, akkor annak a betétdíja nem hozzájuk fut be, a visszaváltott csomagolással viszont nekik kell bajlódniuk. Erre a német környezetvédelmi minisztérium a következő megoldást kívánja bevezetni: létre kell hozni egy olyan központi elszámoló rendszert, amelyben az eladott csomagolásokon felül begyűjtött csomagolások után a minisztérium fizeti meg a kereskedőnek a betétdíjat. Ez valóban alapvetően szükséges lenne a kielégítő működéshez, ám létrehozásáról ill. a központi gyűjtőrendszer kialakításáról sajnos, még nincs információnk. (A témára a következő számban még visszatérünk.)
Következmény
A bevezetett betétdíjak hatására több nagy áruházlánc folyamatosan törölte listájáról az egyutas csomagolásokat (Kaiser, Edeka), de legalábbis növelte a többutasok arányát (Plus, Kaufland). Sokan szintén a nagyobbak közül egyedi palackok forgalmazására tértek át, csak ezeket értékesítik és fogadják vissza (Spar, Metro). A kisebb értékesítők (pl. benzinkutak boltjai, éttermek, szállodák) magasabb áraik miatt vállalni tudták, hogy egymás italcsomagolásait a plusz költségek elszámolása nélkül is visszaváltják.
Összességében azt mondhatjuk, hogy a kereskedelemben a többutas csomagolások aránya nőtt, ami környezetvédelmi szempontból igen örvendetes folyamat. Lehet, hogy a rendszer most a gazdasági élet szereplőinek problémákat okoz, s talán bizonyos pontokon az elképzelés valóban változtatásokra szorul. Ne feledjük el azonban, hogy amennyiben az ipar és a kereskedelem betartotta volna az újratölthető csomagolásokra előírt kvótákat, a szankció életbelépésére nem került volna sor.
