Világunkban egyre több a természetidegen, mesterséges, iparilag elõállított tárgy, anyag, dolog. Valaha ilyenek nem léteztek. Az õsi ember a Teremtõjétõl, a természettõl kapta vagy attól vette el a táplálékát, használta a természettõl kapott tárgyakat, a husángokat, kõdarabokat, a megölt állatok bõrét, a természetes növényi fonalakat, a tüzet, késõbb a kiolvasztott fémeket. Léteztek mûvi dolgok, s mert az ember tudott gyönyörködni a természetben, igyekezett azt ábrázolni rajzokon, fából, csontból vagy kõbõl faragott szobrokon. Bemutatott egy-egy lényt, jelenséget, hangulatot. Megszülettek a mûvészetek, amelyek Paul Klee szerint nem csupán a láthatót örökítik meg, hanem láthatóvá tesznek. A legtöbb mûvészet tárgya valamilyen természeti jelenség volt -- kép, szobor, mozgások: tánc, hangok: ének, zene. Kialakult a szép fogalma, az esztétika gyökerei.

Az ember szerszámokat, fegyvereket készített, amelyek hasznosak voltak, de tetszetõsek is.

A mûvészet a természetbõl született, közel áll hozzá, de nyelvünkben és más nyelvekben is -- magában a szóban benne van a "mûvi", a mesterséges. Valaha a mûvi, a mûvészi és a mesterséges még igen közel álltak egymáshoz. Ma már a mûvészet és a mûvi alkotás korántsem jár együtt. A mûvi rendszerint valami hiányzó helyett jött létre. Ahogy fejlõdtek a mûszaki eljárások, egyre több mesterséges anyagot hoztak létre: a bakelitot (1908!), a mûgumit, a mûselymet, majd a számtalan mûanyag fonalat, a nylont és rengeteg társát. Trágya helyett mûtrágyát használunk, egyre több szervünket pótoljuk mû-alkatrészekkel (mûláb, mûhaj, mûfog, mûköröm), a filmszínész már nem sír, hanem mûkönnyet cseppent a szemébe. Már mûhavon síelünk, használatba jött a mûfenyõ, amelyik nem hullatja tüskéjét és milyen jó is a soha el nem hervadó mûvirág! Sok tucatnyi szavunk tartalmazza a "mû" elõtagot, ami azt jelzi, hogy valami ember által készített, nem valódi, nem természetes, nem igazi.

A természetes anyagokat egyre jobban kiszorították a mûviek. Eltûnõben van a pamut és a gyapjú, tárgyaink, eszközeink, bútoraink már nem fából készülnek, hanem mûanyagból, pozdorjalemezbõl, a párnákba már nem tollat tömünk, hanem mûanyag habszivacsot. Harcban állunk a természettel. Mesterséges anyagainkkal itatjuk át élelmiszereinket, ruháinkat, ezek mind több- és több esetben okoznak károkat, betegségeket, például allergiás tüneteket. Ilyenkor kit hibáztatunk? A természetet: pl. a virágport károsnak nyilvánítjuk, és kiirtunk egyes növény- és állatfajokat -- holott sok száz millió éve békésen együtt éltünk ezekkel. Felborítjuk az élõvilág egyensúlyát és ellenségünknek tekintjük azt. (Gondoljunk a parlagfû, vagy akár a nyárfák elleni háborúskodásunkra, holott az allergiaesetek szaporodása fõként a saját tevékenységünknek köszönhetõ.)

Beleavatkoztunk a természet, a teremtés rendjébe, isteneknek képzeljük magunkat, akik képesek vagyunk arra, hogy az eredetinél tökéletesebbet alkossunk.

Rettenetes, amikor olykor ezt a mûvi jövõt szépnek és jónak ábrázolják. Mircea Malitza 1970-ben írott könyvében leírja, hogy milyen lesz a világ 2000-ben. Azért lelkesedik, hogy gyeppótló szõnyeg lesz a házak körül, szintetikus, nem férges, nem gyomos, színtartó, nem kell locsolni. -- Annak örvend, hogy majdan a tengerparti atomerõmûvek melegítik a vizet és azok mossák a partokat, hosszabb lesz a nyaralási idõszak! Ellenõrizni tudjuk az idõjárást. Mozgójárdák, repülõ tányérok, karosszékestõl visz el a légi járat a világ másik felébe, sõt mi több -- "a szocialista nevelés megváltoztatja az embert."

Gyeppótló? Ki kell irtani mindazt, amire nincs szükségünk, a talaj helyett mennyivel tisztább a beton, az aszfalt. Maliza arról még nem írt, hogy nincs szükség erdõkre, ligetekre, gyümölcsösökre. Minek is? Ha mégis kellenének valamire, legyenek ezek az ember számára betegségeket hordozó, zárt, tilos területek, ahová legföljebb védõruhában szabad belépni, dolgozni csak a robotok dolgozhatnak. A szép, új világban a vegyigyárak a természetesnél sokkal jobb, finomabb íz- és illatanyagokat, táplálékokat állítanak majd elõ, mint amire a természet képes volt. Nem kell tehéntej, amikor annak alkotórészeibõl "remek" REGGELI-ITALT állítunk elõ. (Ez már ma is kapható a boltokban).

Felvetõdik a kérdés, egyáltalán miért is kell nekünk a természet? Mi szükség van egyáltalán egy olyan elavult természeti lényre, mint az ember?

Többek szerint kialakulóban van a kozmikus méretû mesterséges intelligencia. Marvin Minsky teljes komolysággal és határozottsággal állítja, hogy rövidesen az ember képes lesz elméjét átültetni a számítógépbe, létrehozva a mesterséges tudatot. Úgy véli, hogy az ember csupán összekötõ láncszem a természet, az állatvilág és a számítógép, a mesterséges értelem között.

Érzelmekrõl és szépségrõl többé ne essék szó.

(Ez nem tréfa. Lásd: John Horgan: The End of Science -- Facing the Limits of Knowledge in the Twilight of the Scientific Age -- Abacus 1998).