Nem kukabúvárként utaztam ki Prágába tüntetni, habár az utcán örömmel láttam a kék, zöld és sárga kukákat, melyek szelektíven gyûjtik a cseh fõváros szemetét. Környezetvédõként mentem, ráadásul több társammal: összesen úgy 300 magyar lehetett kint. Ahogy számítani lehetett rá, a határon megpróbáltak feltartóztatni minket, közben a hazai kereskedelmi tévések buzgón dokumentáltak mindent. Hallottuk, egy 520 fõs olasz vonatot visszafordítottak a határról, mi pedig a tervezettnél késõbb érkeztünk meg, mert sofõrünknek nem volt egy bizonyos papírja, melyet egyébként sosem ellenõriznek -- most persze igen. A 7 órai utat így 13 óra alatt tettük meg. Tulajdonképpen elég szórakoztató tud lenni egy hajnali sátorverés Prága külvárosában.

Reggel útnak indultunk a belvárosba, útközben szinte egybefüggõ rendõrsorfalat bámultunk a buszból. A Namesty Miru-t, vagyis a Béke teret gyalogszerrel közelítettük meg. Ez volt a találkahely, ráadásul ide még engedélyt is kapott a szervezõ INPEG (Kezdeményezés a Gazdasági Globalizáció Ellen). Hatalmas happening közepébe csöppentünk, temérdek ötletes transzparensnek mutattuk meg fogsorunkat. A téren levõ templom elõtt goa party zajlott egy IMF (Nemzetközi Valutaalap) feliratú patkány és egy kék gömb alatt. A magyar "csapatok" a legszelídebbnek számító rózsaszín zászló alatt tömörültek.

Késõbb fokozatosan felsorakoztunk egymás mögé és elindult a menet "bevenni" a Kongresszusi Központot -- mivel erre nem adták meg az engedélyt, innentõl kezdve egy illegális tüntetés részesei lettünk.

A tömegben mindenféle nációval és lelkülettel vonultunk együtt: kevésbé volt markáns a környezetvédõk vonala, annál inkább a szakszervezeteké, a baloldali csoportosulásoké és az emberi jogi szervezeteké. Tán Leninék idejében lehetett ennyi vörös zászlót látni. Az elõttünk araszoló Török Kommunista Párt szórólapján a következõ arcok sorjáztak: Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Mao -- ha kérdezitek, velük nem vállaltunk volna közösséget. Vezérmotívumként harsogott az "internásonále szolidaritét" kiáltás, az Internacionálé dallama pedig arra biztatott bennünket, hogy "ez a harc lesz a végsõ".

Az ülés egy völgyhíd túlsó felén székelt. A hidat rohamrendõrök, mögöttük páncélautók és rendõrségi kisbuszok torlaszolták el, hogy fizikailag akadályozzák a bejutást. Az olasz Basta vegyvédelmi ruhában laticellel és hullámkartonnal kitömve itt próbált szó szerint nyomást gyakorolni a kordonra -- sikertelenül. Sebaj, mi, magyarok fogtuk magunkat és átruccantunk kerülõvel a Központhoz. A rózsaszínûek számára kijelölt helyen dekkoltunk aztán estig. A széles utcát drótkerítéssel korábban hosszában kettéosztották. Teljesen fölöslegesen, mert drótvágóval felszerelt fekete ruhás aktivisták módszeresen leszerelték. Nem volt leányálom, bár -- ahogy késõbb kiderült - elég nyugis helyen folytattunk ülõsztrájkot. A feszültség folyamatosan érezhetõ volt a levegõben, s elég volt egy apró mozdulat a rendõrök felé, máris hadrendbe álltak. A felénk csatangoló provokátorokat, akik a rendõröket voltak hivatottak bosszantani, sikerrel szereltük le. Egy nagy csapat dánnal karöltve "Erõszakot ne!" skandálással tartottuk a karhatalmat a kordon mögött. Aki ráhangolódott a tüntetõk hullámhosszára, az végtelenül szabadnak érezhette magát -- valami olyasmi érzés, hogy sok szimpatikus ember együtt küzd egy közös ellenség ellen, s ha vesztünk is, az erkölcsi gyõzelem a miénk, ahogy a görög drámákban lenni szokott. A szolidaritás ott volt. Nagyon.

Durranásokat hallottunk délután a szomszédos utcából, tõlünk pedig megszokott rohamrendõrjeinket vezényelték át, mindezt tapssal és üdvrivalgással fogadtuk. Ha meg ránk jött, azt kiabáltuk, hogy "Say hey, say ho, the IMF has got to go (Mondd hé, mondd hó, az IMF húzzon el)" és hogy "Ooh, aah, drop the debt, ooh-aah-drop-the-debt (U, a, engedd el az adósságot)". Nemcsak fiatalok gyarapították sorainkat, hanem középkorú és idõsebb emberek is. Beszéltem egy mellettünk protestáló színes csapattal, akik a Harmadik Világot képviselték. Az egyik Columbiából jött, a másik Ecuadorból, a harmadik Nicaraguából, s így tovább. Külsejük egyébként tisztes polgárt sejtetett, egyikük indián származású, s népviseletben volt -- õt szúrtam ki elõször. Kezdeti bátortalanságom nem volt alaptalan, e férfiú Columbia volt szenátora, vagyis a volt államfõ személyesen. Szerény, jóindulatú, intelligens ember benyomását keltette, akinek nincs szüksége testõrökre. E csapat az ökológiai adósságot kívánta számon kérni a pénzintézetek képviselõin, akik támogatásukért cserébe a Harmadik Világ környezeti kincseit és emberi erõforrásait aknázzák ki gátlástalanul.

Színes csapat

Mikor megtudtuk, hogy az IMF-WB-delegáltakat a metrón "menekítették ki", lezártnak tekintettük a napot, megúsztuk könnygáz, gumibot és vízágyú nélkül. Nem úgy, mint mások, akik felszedték az utcakövet, provokálták a rendõröket és harcba keveredtek. A Vencel téren állt a bál. No, nem az Operában, mert azt békés tüntetõk körbezárták, s így megakadályozták a delegáció mûélvezetét -- ez a program számukra elmaradt. Összetörték a Mekit és a KFC-t, még pár kirakatot és állítólag egy Mercedes szalont is. Megjegyzendõ, hogy napközben és este a mintegy 10 és 15 ezer közé tehetõ tüntetõ közül csak 200 volt azoknak a száma, akik törtek-zúztak -- a híradásokba mégis õk kerültek be. A 11 ezer kirendelt rohamrendõr kuriózum, õket már fél évvel ezelõtt elkezdték felkészíteni (bizonyára Greenpeace és Amnesty International aktivisták fotóival ingerelték õket egy rács mögül), ugyanakkor a világháború óta nem történt ekkora mértékû mozgósítás a rendfenntartók részérõl. Szépen megmutatkozott az is, hogy ahol a hatalom és a pénz, ott van a rendvédelem erõszakszervezete -- kizárólag a Mekit, a KFC-t, szóval a multi cégek üzleteit õrizték rendõrök, a kis szatócs kirakatát senki sem féltette. Õ viszont annál inkább, ki sem nyitott. Az üzletek legtöbbje zárva volt, az iskolában egy hetes szünetet rendeltek el, és leküldtek mindenkit kicsit rokonlátogatni, el a fõvárosból.

Most jön a java. A keddi tüntetés zaja elült, ki-ki nyugalomba, kipihenten, immár turistákként térünk vissza a városba shoppingolni -- proszim jedem Becherovka. Ám ezek a cseh szavak mégsem hagyhatták el szánkat, mert déltájban a Vencel tér egyik sarkában lekapcsoltak minket. Hét magyar fiatal, beszélgetve, színes ruhában, kócosan, transzparensek és vezérüvöltések nélkül próbált elsomfordálni két busz rohamrendõr mellett. Ez lett számunkra a Mission impossible -- a lehetetlen küldetés. Lerohantak. Paszportot kértek. Buszhoz állítottak. Megmotoztak. Durván bántak. Nem válaszoltak. A többiek jöttek a közértbõl visszafele, de hiába is igyekeztek érdeklõdni, személyigazolni, stb. 1 órakor már a Belügyminisztérium alagsorában levõ cellában találtuk magunkat. A bent idõzõk javát hasonló okokból hozták be. Volt, aki már 15 órája dekkolt itt vád nélkül! Biztos, ami biztos, késõbb lefotóztak minket, nyilvántartásba vettek -- vagy csak hülyítettek? Ugyanis profilból nem fényképeztek le senkit. Két óra után kihallgattak. Én vállaltam angolul a vallomástételt. Röviden elmondtam, hogy s mint cselekedtünk. Nem kérdeztek semmit. Szabálysértési bírságot róttak ki rám, mely elõször 500 koronára rúgott, majd pénztárcámhoz mérten 300-ra változott, végül a papírpénz érmékkel szembeni elõnyben részesítésével 200-ra redukálódott. Közölték, hogy szabad vagyok., csak egy kicsit várnom kell a bürokrácia miatt. Innentõl kezdve még 15 órát töltöttem õrizetben!

Hat társam megtagadta a vallomástételt -- ennek csak örültek a csehek, mert így gyorsabb lett az eljárás. Viszont én mint szabad ember ugyanolyan elbánásban részesültem, mint a többi õrizetes. A többi börtöntöltelék elmondása alapján mi még szerencsések voltunk -- minket nem ütöttek vagy vertek meg, mielõtt behoztak volna. Kaját akkor kaptunk, ha adtunk pénzt. Fel sem fogták a rendõrök, hogy számukra ez inkább megalázó, hogy pincérként sürgölõdnek körülöttünk. Elvben egyébként kötelesek hatóránként ételt adni, kérésre vegetáriánus "menüt". Nem ez volt az egyetlen jogsértés, amit elkövettek. Nem engedtek telefonálni senkit, pedig ehhez szintén jogunk lett volna. Érezni lehetett, hogy igazából nem tudják, mit csináljanak velünk. Idõnként újabb õrizetesek érkeztek, ilyenkor kicsi lett a hely. Erre megszámoltak bennünket, majd néhányat kiengedtek. Valamifajta kvótát kellett betartaniuk. Tulajdonképpen a letartóztatások is ennek köszönhetõk. Mivel kedden nem tudtak rendet tartani, sikeresen akadályoztuk a közgyûlés lefolyását, ráadásul világnyilvánosságot szereztünk a tüntetésnek, másnap a kisebb ellenállás felé fordultak: gyakorlatilag akin nem volt öltöny, azt bevitték. A híradások közel 1000 letartóztatottról számolnak be -- büszkék lehetnek a rendfenntartók.

A közgyûlést sikerült annyira megakasztani, hogy a csütörtöki ülésnap elmaradt. Gyõztünk. Végül reggel 3-kor hármónkat (15 órai fogság után) elbocsájtottak, négyõnket (19 óra után) pedig a többi õrizetessel együtt fél 8-kor.

Szabadulásunk után a pályaudvaron dekkoltunk, ahol egy óránál kevesebb idõn belül kétszer is igazoltattak. Ezen már csak nevettünk. Aztán stoppal hazaindultunk, mert kevés volt a pénzünk, s az útlevélbe egy kiutazási vízumot ütöttek, miszerint aznap éjfélig el kell hagynunk az országot, különben letartóztatnak. Hát, így lettünk mi hõsök.

Levente

Utóirat: itthon a sajtót olvasva megbizonyosodhattam arról, hogy az mennyire torzít. Szerencsétlen módon kedden szintén hét embert, és szintén magyart fogtak el akció közben. Õket Plzen-be vitték. A vád garázdaság és hivatalos közeg elleni erõszak. Anarchistáink valószínûleg tényleg dobálták a rendõröket. Cseh bíróság fog felettük ítélkezni. Az újságíróknak azonban sikerült összemosniuk velük. Mivel az ottani börtönbe még az emberi jogi szervezeteket sem engedték be, a "hírértékû" kõdobálós sztori mellett a mi fényképünk jelent meg, ahogy támasztjuk a busz oldalát. "Akár három évre elítélhetik a hét magyart"- szól a képaláírás.