1838-ban Victor Regnault laboratóriumban PVC-t (Polivinilklorid) állított elõ. Egy évvel késõbb Goodyear felfedezte, hogy a gumifa tejszerû nedvébõl, a latex-bõl kiválasztható nyers kaucsuk kénnel keverve és melegítve vulkanizált kaucsuk, vagyis gumi lesz. Fia 1851-ben jött rá arra, hogy nagyobb kénmennyiséggel keménygumi (ebonit) állítható elõ. Az elsõ mûanyagokat hamarosan követték a többiek: 1844-ben lett ismeretes a linóleum, nem sokkal késõbb a mûbõr, majd a vulkán-fíber. 1865 óta ismerjük a celluloidot, 1897 óta a galahitot és a század végén megjelentek az elsõ mûselymek. A mûanyagok fejlõdése, és fõként felhasználása századunkban, illetve inkább annak második felében vált meghatározóvá.

1912-ben Frizt Klatte rakta le elsõként a PVC gyártásának technikai alapjait, de az anyag ipari termelése csak 1938-ban indult meg, miután sokoldalú felhasználási lehetõségeit felismerték. A mesterséges anyagok tömeges elõállításának igénye az elsõ világháború éveiben merült fel, néha azonban ezen igények a kutatás kezdeti stádiumában lévõ mûanyagipar és az általa elõállított mûanyagok teljesítõképességét jóval felülmúlták. Mindenesetre nagy lökést adott a szerves kémiai kutatásoknak. Századunk húszas éveiben indult el a polimer mûanyagok pályafutása. Ezen kutatások keretében fedezte fel Dr. Hermann Staudinger (1885-1965) német kémikus 1922-ben, hogy a szerves anyagok vázát nagyon hosszú molekulaláncok képezik. Õ javasolta elõször a mûanyagokra a "makromolekula" megnevezést. 13 év kellett ahhoz, hogy kutatási eredményeit elismerjék, majd 1953-ban munkájáért Nobel-díjat kapott.