Be kell vallanom, hogy a címben feltüntetett rendkívüli projekt nem hulladék-újrahasználati programként indult gimnáziumunkban, hanem inkább karitatív megmozdulásként, de tagadhatatlan, hogy a végére hulladékcsökkentésként is megállta a helyét.

A XI. kerületi önkormányzat megmutatta, hogy van reális alternatíva a kereskedelem multikra redukálódott világával szemben. Egy lakótelep közepén is lehet igénye valakinek arra, hogy egyenesen a termelőtől vegye a földből kihúzott friss zöldséget vagy házi készítésű élelmet. Ezt pedig igenis ki lehet elégíteni.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fogorvos professzor, akinek feltűnt, hogy valami nem stimmel a szájhigiéniás oktatásban. Fogorvostan-hallgatóknak tényleg könyvből kell ezt tanulni? A számtalan fogorvos-továbbképzés között szinte nincs ilyen témájú kurzus?

A pénz önmagában nem érték. Amikor a pénz a közösségen belül körbejár, az értéket az jelenti, amit érte adunk, majd érte kapunk. Normális esetben (a tőzsdét nem számítom ide) az értéket mindig az jelenti, amit a pénzért cserébe kapunk. Normális esetben a pénz csak egy közvetítő. Ebből már az is érthető, hogy a pénz a közösség egy fontos erőforrása, tehát lényeges, hogy a közösség gyakorolja fölötte a kontrollt.

Az egyetemi adminisztráció során temérdek mennyiségű papíranyag keletkezik. Zöldíteni vágyó hallgatók és civil önkéntesek ötlete nyomán született a takarékos megoldás: az Újrapapír Program.

Egy átlátszó dunai kavics, egy szerelmi zálogként kapott gitárpengető, egy vonaton felejtett sajátkötésű kesztyű és egy koncert után viszont-nem-látott pulcsi – csak hogy néhányat említsek az évek során elkallódott kedvenceim keserű listájáról… De vajon minden elvesztés szomorúsággal jár? Nos, én tudok egyet, ami biztosan nem!

Mielőtt a címben szereplő tüke kártyáról szólnék, fontosnak tartom megjegyezni, hogy kifejezetten a hűségkártya-ellenesek táborába tartozom. Alapvetően szeretem a kötődést, de nem a mai kereskedelemben megszokott „pontgyűjtő” értelemben. Inkább úgy, ahogy Pécsett kigondolták!

Egyre többször találkozhatunk műanyag zacskókról szóló híradásokkal és cikkekkel a médiában – a környezetvédő szervezetek évtizedes ügye lassan bekerül a köztudatba. Vannak városok, sőt országok, amelyek nejlon-mentesek, ráadásul már az Európai Bizottság is gondolkozik az egyutas szatyrok betiltásán.

Ezerrel közeleg a nyár, aki csak teheti, céltudatosan vagy csak munkaidőben el-elmerengve már tervezgeti a jól megérdemelt nyaralás részleteit. Vajon a tervek szövögetése közben hányunknak jut eszébe a százezer fontos szempont mellett arra is ügyelni, hogy a vakációzás is lehet „zöld”, hogy eközben sem kellene túlzottan megnövelnünk az ökolábnyomunkat?

Az agglomeráció terjeszkedésével a viszonylag háborítatlan természet egyre nagyobb darabjai esnek áldozatul „természetszeretetünknek”. Elmenekülünk Büdöspestről vagy más nagyvárosainkból, hogy ébredésnél friss levegő és madárcsicsergés áradjon be ablakunkon.