Minél többekben erős a vágy, annál több terület kell ezen álmok megvalósítására. A megcélzott településeken nincs elég belterület, tehát terjeszkednek a zártkertek, a bizonytalan tulajdonosú, „elvadult” közterületek rovására. Az elhanyagolt régi kertek eltűnnek, helyükbe csinos családi házak, nyírott gyepek kerülnek.

De valóban rendben van ez így? Biztos, hogy nem az ízlésünkkel van baj, amikor a természet alkotta szépséget már nem, csak a saját kényelmünkhöz hozzáigazított természeti formákat tudjuk értékelni? Amikor ezek a „vad” területek visszaszorulnak, hatalmas mennyiségű lombozat és egyéb bujánzó zöld növényegyüttes szűnik meg, és ezzel együtt számos állatfaj hagyományos élőhelye. Terhessé vált a nyáron árnyat nyújtó nagy fa, mert ősszel rengeteg levelet kell alóla elsepregetni. Adja az árnyékot inkább maga a ház, a műanyagtetős filagória vagy a magas betonkerítés. Ha egy-két nagy fa mégis marad, az avart az önkormányzattól vásárolt műanyagzsákokba kell pakolni, és drága pénzért elszállíttatni, mert a szépen rendezett kert nem tűri a „csúnya és büdös” komposzthalmot. A gyepet legalább kéthetente nyírni kell, különben elhanyagolt benyomást tesz, kivirágzanak az allergiát okozó füvek, a virágokon legelésző méhecske belecsíphet a gyerek talpába stb. Füvet nyírni mindenki szeret, ezért aztán mintha motorversenyen lennénk, vidáman száll a sok-sok gép zaja, bele a vasárnapi csendbe – hiszen ilyenkor van a legtöbb embernek ideje a kert rendben tartására.

Aki nem engedheti meg magának a kiköltözést, az legalább kirándulni indul, legtöbbször kocsival. Ha mégis gyalog megy, akkor nem ritkán uzsonnájának nyomát hagyja maga után az erdőben, ha biciklivel vagy motorral, akkor a kerekeitől lepusztult domboldalt is. Ha valaki még itt-ott felfedez egy érintetlen tájat, az pár év múlva zajos turistaforgalmi látványossággá válik, annak minden „áldásával” együtt. Mintha jó törekvésünk állandóan az ellentétébe fordulna, mintha állandóan valamilyen láthatatlan erő húzna minket a fenntarthatatlanság irányába. Miközben egyre jobban vágyunk a természetre, a természet egyre jobban defenzívába szorul, kisiklik szeretőn ölelésre tárt karunkból, és egyre távolabbra kerül tőlünk.