Nálam jobban senki sem kívánta, hogy megváltoztassák a termékdíj törvényt, réges-régen megérett erre. Tizenöt év alatt többször is megírtam a véleményemet a szabályozásról, szinte mindig arról számoltam be, hogy a gyártói-kereskedelmi szféra azt csinál a döntéshozókkal, amit nem szégyell. Most megfordult a helyzet, a termékdíjat és a hulladékgazdálkodást is államosítják, a kormány eddigi szokásaihoz híven, és senkinek semmi befolyása nincs a folyamatra. Sajnos, a cél most sem az, hogy kevesebb legyen a kibocsátás, és a keletkezett hulladékokat minél nagyobb mértékben hasznosítsák. A termékdíj egy fontos gazdasági eszköz lenne, de a kormány számára most cél lett. Ez a cél a költségvetés pénzhez juttatása.

Eddig

Termékdíjat a csomagolások, az akkumulátorok, a gumiabroncsok, az elektronikai eszközök, bizonyos kőolajtermékek és az információhordozó papírok után kell fizetni. Eddig három lehetősége volt egy kibocsátónak: befizetni termékdíjat az államkasszába vagy hasznosítási díjat fizetni egy koordináló szervezetnek (mint pl. az Öko-pannon Kht.) vagy egyéni hasznosítást vállalni. Az eddig kormányok fokozatosan a második út felé terelték a kötelezetteket. Egy példa: ha egy gyártó kibocsát egy gumiabroncsot, fizetnie kell termékdíjat, ha pedig egy kereskedő (első forgalomba hozó) ad el import gumit, neki kell fizetni. A termékdíj 110 Ft/kg, amit a kötelezett nyilván beépít a fogyasztói árba, tehát áthárítja a vevőre. Ha a vállalkozó igazolja, hogy begyűjttette és hasznosíttatta a kibocsátott gumiabroncs 50 %-át, akkor teljes mértékben mentesül a termékdíj-fizetés alól. Ezt a legtöbb cég úgy oldja meg, hogy szerződik egy koordináló szervezettel (pl. Öko-gum Kht.), és oda fizet hasznosítási díjat. Ez a gumiabroncs esetében 22-23 Ft/kg, a termékdíjnak mintegy negyede. Ennek fejében a koordináló átvállalja a begyűjtés és hasznosítás felelősségét a gyártótól vagy a nagykereskedőtől. A csomagolások esetében még cifrább a helyzet. A törvény megkülönböztet ún. kereskedelmi csomagolást (némiképp leegyszerűsítve ezek az italcsomagolások). Ha egy palackozó piacra dob valamilyen PET-palackos italt, fizetnie kellene 350 Ft-ot kilónként, de ennek megúszhatja a 65%-át, ha a fenti módon egy koordináló cégnek fizet, sőt a maradék 35%-ra is kaphat igazolást, ha hasznosítási papírja van. A műanyag reklámtáskák esetében 1900 Ft/kg lenne a díj, de ennek 75%-át kell csak fizetni, ha „környezetbarát” szatyorról van szó, és ezután jönnek a fenti kedvezmények.

Még a Horn-kormány idején született ez a szabályozás, és azóta csak bonyolódott. A 15 éven át tartó rendszeres farigcsálás végeredménye az lett, hogy egy áttekinthetetlen és végrehajthatatlan joganyaggá vált. Jómagam sokszor leírtam, hogy egy teljesen szabadjára engedett rendszer alakult ki, ahol állami és civil kontroll nélkül maguk a kötelezettek szabták meg, hogy mekkorák legyenek a hasznosítási díjak (hiszen a nagyobb koordináló szervezetekben ők maguk a tulajdonosok). Az sem véletlen, hogy a csomagolások és az elektronikai hulladékok piacán 6-7 koordináló szervezet alakult, szinte az adóelkerülés egyik formája lett ilyet alapítani. A másik serpenyőben viszont ott van, hogy ez a rendszer teljesítette valahogy az uniós hasznosítási elvárásokat, egyszer sem szorultunk még arra, hogy büntetést kelljen fizetni, bármit is szajkóz Illés Zoltán államtitkár. Nyilvánvaló érdeke a kibocsátóknak, hogy minél kevesebbet fizessenek és minél több kedvezményben részesülhessenek, de a maguk módján kialakítottak egyfajta hasznosítási rendszert, még ha egy grammal se teljesítettek többet, mint amennyit az unió elvár. A fenti rendszer eredményeként mára kiépült egy méregdrága és gyenge hatékonyságú szelektív gyűjtési rendszer, miközben összeomlottak az újrahasználati (visszaváltási) rendszerek. Oda jutottunk, hogy sokszor a csomagolás drágább, mint maga a termék, miközben teljes mértékben áthárítják a fogyasztókra a csomagolás és a hulladékkezelés költségeit. A gumiabroncs- és az akkumulátor-begyűjtés kielégítőnek mondható, az elektronikai cikkek begyűjtésében is hoztuk a kötelezőt, bár az uniós elvárás kimondottan alacsony.

Éppen ideje volt tehát hozzányúlni a termékdíjas szabályozáshoz, kérdés, hogy most találták-e meg a megfejtést.

Ezután

Illés államtitkár nagy pénzt szimatolt. Már tavaly ilyenkor 100 milliárdot emlegetett, amit elsíbolnak itten, amit az államnak kellene inkább beszedni. Meg hogy ebből lesz forrás árvízvédelemre. Olyan sokat mondogatta ezt a számot, hogy megtetszett Matolcsy miniszternek a dolog. Osztottak, szoroztak, és 49 milliárd jött ki. Az se semmi, szedjük be hamar!

Az új rendszerben minden termékdíjat az Államkincstárnak kell majd befizetni. A kincstár majd negyedévente átutalja a pénz felét egy bizonyos Országos Hulladékgazdálkodási (-kezelési? - a törvénytervezetben hol így, hol úgy szerepel) Ügynökségnek (OHÜ), amit hamar fel kell állítani. Illetve úgy utal a kincstár, hogy a büdzsé része biztosan elérje a 24,5 milliárdot, az OHÜ-nek meg jut, amennyi jut. Az OHÜ fogja majd a begyűjtést és a hasznosítást finanszírozni, vagyis amit eddig a koordináló szervezetek bonyolítottak, azt ezután az állam veszi a nyakába.

A termékdíj-mentességet eltörölték, ami fontos lépés. Itt volt a legtöbb kiskapu. Az ilyen-olyan kedvezmények miatt az egyik áruházlánc az egyik évben százmilliós nagyságrendű termékdíj-fizetési kötelezettség helyett végül 13 milliót fizetett a reklámszatyrok után.

Több lesz-e a begyűjtés és a hasznosítás Illés rendszerében? Ez egyáltalán nem látszik az elfogadott törvényből. A begyűjtési célokat sokkal egyértelműbben kellett volna meghatározni. A rendkívül zavaros szövegben több helyen keverednek a begyűjtési és hasznosítási arányok. A bemutatott számok sajnos eleve kódolják, hogy Magyarország nem fogja tudni teljesíteni ilyen módon az Unió által kitűzött hasznosítási kvótákat. És akkor tényleg jön majd a rettenetes büntetés...

Ki fog hasznosítani? Finanszírozza az OHÜ az eddigi kapacitásokat, vagy teljesen felforgatja a piacot? Van egy másik vállalkozói garnitúra vagy majd létrehozzák? Érdekesen alakulnak a díjtételek is. A nagy kötelezettek nem fognak lényegesen többet fizetni, de pl. az élelmiszeripar, a borászok sokat fognak veszteni az új rendszeren. Ezután is lehet majd egyéni hasznosítást választani, de csak kevesen tudnak majd megfelelni a követelményeknek.

Hogyan írjunk törvényt?

Az új törvény benyújtásának körülményei is teljesen jellemzőek a Fidesz eddigi teljesítményére: nem a kormány, nem a környezetvédelmi államtitkár, hanem egy teljesen ismeretlen és tökéletesen inkompetens képviselő, Sebestyén László az előterjesztő. A körítés is szokásos volt: akik eddig a termékdíj körül sündörögtek, loptak. „Csalárd” viselkedésük miatt büntető eljárások tömkelege jövend, és „Brüsszel” is orbitális büntetéseket osztogat. Szegény állam fizet, a cégek meg röhögnek a markukba. Na, ennek lesz most vége!

Azt mondta Sebestyén képviselő úr az expozéjában, hogy „az a cél, hogy pénz keletkezzék”. Őszinte mondás, de teljes félreértése a termékdíjnak. A cél az lenne, hogy hasznosuljon a hulladék, sőt - és ez az új törvény preambulumában is benne van – hogy kevesebb legyen kibocsátás, tehát a megelőzés az igazi cél. A termékdíj-rendszer akkor jó, ha kevés a befizetés, mert ebben az esetben a kötelezettek megoldják maguk a hasznosítást. Ezzel szemben most egyetlen célt látunk, a költségvetés forráshoz juttatását, de innentől már nem termékdíjról, hanem adóról beszélünk.

Egy évig a kormány nem tett semmit a tervezés és a szabályozás terén. Jelen pillanatban nincsenek hulladékgazdálkodási céljaink (2009. január 1-e óta nincsenek, akkor vesztette hatályát az előző Országos Hulladékgazdálkodási Terv, OHT). Nem tudjuk, hogy honnan hova akarunk eljutni, mennyi hulladék keletkezik, hogyan akarjuk ezeket begyűjteni és hasznosítani, milyen intézményrendszert kellene felállítani, miből lesz erre forrás, stb. A kormány képtelen volt egy év alatt az OHT-t beterjeszteni, pedig kormányváltáskor gyakorlatilag készen volt, az előző adminisztráció megírta, levezényelte a társadalmi egyeztetését, elvégeztette a stratégiai környezeti vizsgálatot. Csak be kellett volna terjeszteni, és learatni a babérokat, ehelyett Illés államtitkár nagy ívben kihajította, és azóta sem készített helyette másikat. Új hulladékgazdálkodási törvény (Hgt.) sincs; pedig az uniós Hulladék Keretirányelv (HKI) rendelkezéseit át kellett volna már ültetni a magyar jogrendbe. Az előző kormány ezt is elkészítette, de nem kellett Illéséknek. Az Európai Bizottság már jelezte, hogy büntetni fog. Tehát a jelenlegi helyzet: nincs stratégia, nincs jogharmonizáció, de van termékdíj törvény, ami nagyjából szembe megy ezeknek.

A termékdíj törvény, mint adózással kapcsolatos szabályozás, notifikáció köteles. Ez azt jelenti, hogy benyújtás előtt (nem elfogadás után!) be kell mutatni az Európai Bizottságnak, ahol szakértők értékelik, nem ellentétes-e az uniós versenyszabályokkal. Vajon mit fog szólni a bizottság, ha majd meglátja Sebestyén képviselő indítványát, amit a parlamenti többség már meg is szavazott, sőt egyes rendelkezései már hatályba is léptek?

A társadalmi egyeztetés elmaradt. Persze, nem most maradt el először. Kaptunk ugyan egy hosszú listát, hogy kivel folytattak (kétoldalú) tárgyalásokat, de ez talán társadalmi egyeztetésnek nem nevezhető. Képzelem, ahogy a képviselő úr egyedül megy a gumigyárakba és az italtöltőkhöz egyeztetni... Az Országos Környezetvédelmi Tanács (OKT) az általános vita után látta először a kodifikált tervezetet, ki is adott utána egy meglehetősen dehonesztáló véleményt. Az évek során több alkalommal is elmeszelt az Alkotmánybíróság olyan törvényeket, amelyeket az OKT nem véleményezhetett. Nem vennék mérget rá, hogy most is meg fogja tenni, de ez lenne a dolga. Hatástanulmány? Sehol.

Államosítás?

Az az alapvető kérdés, hogy gyártói felelősségen alapuló rendszert tartunk-e fenn, mint eddig, vagy pedig egy kemény államosítást hajtunk végre, és állami koordinációt építünk ki. Az Unió az előbbit támogatja, és ez az egyik sarokköve az Unió gazdasági és környezetvédelmi szabályozásának. A közösségi szabályozás szellemiségéből az következik, hogy a tagállamoknak biztosítaniuk kell a lehetőséget, hogy a gyártók önmagukban vagy együttesen felállíthassanak rendszereket a hulladékhasznosítás érdekében. Megítélésem szerint meg kellett volna hagyni egy-egy koordináló szervezetnek minden termékdíjas kategóriában, de alapvetően változtatni kellett volna a tulajdonosi szerkezetükön, és nagyon komoly állami kontrollt kellene beépíteni.

Komoly veszélyek keletkezhetnek a törvény miatt. Könnyen lehet például, hogy a nagy kibocsátók egyéni teljesítést fognak vállalni (még ha nagyon meg is lesz nehezítve), ezért nem teljesül az a bevételi előirányzat, amit Matolcsyék vizionálnak. És mivel az állami share garantált, az OHÜ-nek nem jut elég forrás, amiből meg tudja oldani a hasznosítást. Még egy veszély, hogy nemzetközi közbeszerzéseket kell majd kiírni (ezt nemigen lehet megúszni), és simán előfordulhat, hogy külföldi cégek nyernek. El fogják vinni azt a hulladékot, amit mi itt szépen szelektíven gyűjtünk, így a hazai hasznosító vállalkozások padlót fognak. Ez esetben nem munkahelyek születnek, hanem munkahelyek vesznek el. Valós veszély még, hogy az uniós notifikáció negatív eredménnyel zárul, ez esetben a régi koordináló szervezeti rendszer már nincs, OHÜ pedig még nincs. És akkor itt állunk majd a hulladékunkkal, senki nem fog gyűjteni és hasznosítani.

Törvényhozási kuriózum, hogy a törvény elfogadása után egy héttel máris módosítani kellett. A változtatás tovább növeli a zűrzavart, mert a csomagolás helyett? mellett? a csomagolóanyagok is termékdíj-kötelesek lesznek ezután. Hogy ebből mi jön ki, az megjósolhatatlan…

Ha a megoldást keressük és nem csupán állami bevételt, akkor négyféle díjjal rendet lehetne vágni a piacon. Az egyik a betétdíj, amely segítségével ingyen vissza lehetne gyűjteni pl. az italcsomagolásokat. A másik a hasznosítási díj, ami ma is létezik, de a hasznosítás teljes finanszírozását meg kellene oldani belőle. A harmadik a lerakási díj, vagy ahogy az angolszász országokban hívják, landfill tax, ez drágítaná a szemétlerakást, és a hasznosítás felé terelné a rendszert. A negyedik pedig az arányos és differenciált hulladékdíj, amit a háztartások fizetnek a közszolgáltatónak. Ezzel a négy díjjal meg lehetne oldani a települési hulladékok problémáját, a termékdíjnak pedig csak szankcionális szerepet kellene szánni, amennyiben nem teljesülnek az elvárások. Az államnak szabályozó és ellenőrző szerepe volna, nem pedig az, hogy átvegye az egész feladatot, tokkal-vonóval.