Amit birtokolsz, az birtokba vesz

  • 2017. május 23.
  • CsViki

Mindig is szerettem gyűjtögetni. Gyerekkoromban viszonylag ritkán kaptam tárgyakat, illetve ajándékokat; nem engedhettük meg magunknak, hogy mindenfélét összevásároljunk. Akárhányszor vendégségben jártunk, mindig igyekeztem valamit elkunyerálni, amit a szívemhez közel éreztem. Így lett rengeteg plüssállatom, de szert tettem így megannyi CD-re és kazettára is. Kaptam viszont olyan dolgokat is, amelyek már akkor is haszontalanok voltak számomra, ám elfogadtam, sőt meg is tartottam őket, mondván, jók lesznek majd valamire. Ez az egyik legveszélyesebb mondat és gondolat, amelyet elsőként iktattam ki az agyam minden zugából, amikor elhatároztam, elkezdem magamévá tenni a minimalizmus eszméjét.– Horváth Patrik elmélkedését olvashatjátok a minimalista életről az Életszépítők magazinban.

 

a kevesebb több

 

A fogyasztói társadalomban valamilyen furcsa oknál fogva elfogadott dolog, sőt, egy íratlan törvény, egyfajta cél, hogy egyre több minden vegyen körbe minket. Cuccok, amelyekre semmi szükségünk, emberek, akiket valójában nem is annyira kedvelünk, szokások, amelyekről már azt sem tudjuk, mikor és miért alakultak ki. Ennek ellenére mégsem szabadulunk meg tőlük.

 

David Cain írt egy remek posztot arról, hogyan érdemes erre az egész kérdéskörre tekinteni. A saját tapasztalatom is az, hogy valójában azért nem szabadulunk meg tárgyaktól, mert egy fajta érzés kötődik hozzájuk. Jó esetben ezek a boldogság és az öröm, ám a tárgyak többsége vegyes érzelmeket, adott esetben szomorúságot, esetleg szánalmat vagy dühöt vált ki belőlünk. Mégis az emlékek annyira erősen jelen vannak bennük, hogy bár maga a tárgy fizikailag haszontalan számunkra, az emlék, amit hozzá társítunk nem hagy tőlük megszabadulni. Ezért írja David, hogy minden cucc, amit birtoklunk egy-egy kapcsolat, amelynek részesei vagyunk.

 

Az emberi lények képesek vágyakozást ébreszteni magukban jóformán bármely elképzelhető anyagi tárgy iránt. Ha tehát adva van egy modern ipari kultúra, amely jóformán bármit képes előállítani, akkor megérett az idő a végtelen igények tárházának megnyitására! Ez napjaink Pandora-szelencéje, amely miatt rengeteg kellemetlenség szabadul rá a világra. (Jules Henry)

 

A legjobb, amit tehetünk, hogy kézbe vesszük mindegyiket egy kis időre és megvizsgáljuk, milyen érzéseket vált ki belőlünk pusztán a tény, hogy a kezünkben tartjuk és megfigyeljük. Amelyik tárgy jó érzéssel tölt el, azt külön kupacba tesszük, amelyek viszont semleges vagy negatív érzéseket közvetítenek, azokat válasszuk külön tőlük. Legyünk annyira kegyetlenül őszinték magunkhoz, amennyire csak tudunk. Lesznek olyan cuccok, amelyek a hozzánk kerülésük pillanatában még jó érzéssel töltöttek el, ám mára ezekből semmi nem maradt, rosszabb esetben nemkívánatos emlékeket idéznek fel. Közös fotók volt barátnőkkel, hasznavehetetlen ajándékok egy kedves rokontól, szülinapi üdvözlőlapok, bélyeg- és újsággyűjtemények, játékok, amelyekkel tíz-tizenöt éve sokat játszottunk, de valószínűleg már soha nem fogunk — hogy csak egy pár példát említsek.

 

Amennyiben van értékes, ugyanakkor nem igazán személyes tárgy köztük, azokat megpróbálhatjuk pénzzé tenni aukciós oldalakon vagy tematikus fórumokon, így azzal, hogy megszabadulunk tőlük, nem csak helyet, de némi pénzt is nyerünk. Még mielőtt felelőtlenül kimondanánk azt a nyilvánvaló hazugságot, hogy mindaz, amink van, mások számára értéktelen, hadd mondjak pár példát, én miket adtam el. Memóriakártya, kapucnis pulcsi, egy mezei vászonkép vagy éppen legutóbb egy vasaló. Ha már itt tartunk, a cuccaink egy része azért van még mindig velünk, mert egyszer sok pénzt fizettünk értük, így abban a tévhitben élünk, hogy emiatt továbbra is van értékük számunkra. Pedig a húszezer forintos pulóverek, amiket évek óta nem vettünk fel valójában csak pénzzé tehető tárgyak, amelyek a szekrényben rohadnak és foglalják a helyet. Ugyanez áll cipőkre, zakókra, ingekre, bármire. Tudom-tudom, egyszer szükség lehet rájuk…

 

Amit birtokolsz az birtokba vesz. (Harcosok klubja)

 

Pontosan emlékszem arra a szombat délelőttre, amikor kinyitottam mindkét szekrényem hatalmas fa ajtajait, majd leültem a földre, és elkezdtem szelektálni a legalsó polcokról indulva. Amint eljutottam az első olyan tárgyig, amely mélyebben megérintett, felhozva bizonyos emlékeket, rájöttem, mi az, ami talán a legnehezebb ebben az egész folyamatban: feldolgozni a veszteség érzését. Bennünk, emberekben annyira erős az a fajta képesség, amellyel lehetőségünk van a dolgokat egyéb, azokhoz nem szervesen kötődő fogalmakkal (érzésekkel, emlékekkel, identitással stb.) azonosítani, hogy egy idő után szinte képtelenek vagyunk elválasztani a tárgyakat a szimbólumoktól. Éppen ezért nehéz eladni, elajándékozni, kidobni olyan dolgokat, amelyekben mögöttes jelentést látunk — mert úgy érezzük, ez által elveszítjük azt is, amit számunkra jelképez.

steve_jobs_diana_walker

Ez az egyik kedvenc képem  — a témától függetlenül is. Steve Jobs woodside-i otthonában, 1982-ben (Diana Walker fotója)

Nehéz volt szembe nézni ezzel az érzéssel, de kénytelen voltam megtenni én is. Az első megmérettetés során úgy éreztem, hogy szó szerint az életem egy darabját dobom ki a kukába. Mindaddig tudomást sem vettem ennek a bizonyos tárgynak a létezéséről, amíg két számlakupac közül ki nem gurult a polc szélére. Egy kör alakú, látszólag elég rossz állapotban lévő, távolról ezüstnek látszó valami volt, mintákkal az oldalában. Évek óta nem láttam, de amint ránéztem, hirtelen szomorúság fogott el — az a fajta érzés, amit sem jónak, sem örömtelinek nem mondanék. Tényleg borzalmas állapotban volt, de pontosan tudtam, mi az: egy eljegyzési gyűrű. Emlékszem, ahogy felpróbáltam és könnyek szöktek a szemembe, miután láttam, pontosan jó az ujjamra ennyi idő elteltével is. Hirtelen előtörtek az emlékek, a közös élmények, az együttlétek, majd a megcsalás ténye és az elválás. Mindez a fél perces önmarcangolás közel egy órának tűnt és pontosan megértettem, mit is jelent a tárgyak pszichológiai mivolta. A gondolat, hogy megválok tőle egyet jelentett azzal, hogy megválok mindattól az emléktől is, amelyet képvisel — ami nyilvánvaló, hogy nem volt igaz.

 

Innentől kezdve a szanálási folyamat jelentősen felgyorsult. Miután nem csak a pozitív, de a negatív végletét is megtapasztaltam a tárgyak által közvetített érzéseknek, sokkal könnyebb volt eldönteni, mi az, amire szükségem van és mi az, amire valójában nincs. Bár időről időre tartok még hasonló szeánszokat, elmondhatom, hogy ma már elsősorban olyan dolgok vesznek körül, amelyek pozitív érzéseket közvetítenek számomra. Ami külön érdekes, hogy az által, hogy megszabadultam egy csomó haszontalan vacaktól, nem csak csináltam egy jelentős méretű helyet, de ugyanakkor növeltem a megmaradt dolgaim átlagos értékét.

 

A tárgyakhoz való viszonyulásom gyökeresen megváltozott ezek után. Sokáig nem is tudtam, hogy ezt a mindennapi új élményt hogy fogalmazzam meg, de Robert Wringham, a New Escapologist blog szerzője szerencsére a segítségemre sietett. Legújabb könyvében, az Escape Everything!-ben ugyanis az alábbiakat írja:

 

A shoppingolás — ahogy a feleségem mondja — ingyen van, egészen addig, amíg nem veszünk valamit.

 

Amennyire vicces ez a kijelentés, annyira súlyos az igazságtartalma is. Robert ugyanis egy ideje úgy tekint a tárgyakra, mint dolgokra, amelyek bizonyos érzést váltanak ki az emberből. Bármennyire is furcsa, a vásárlásaink alapja szinte soha nem a tárgy maga, hanem az érzés, amit számunkra közvetít. Magamon is megfigyeltem mindazokat a változásokat, amiket Robert megtapasztalt és amelyekről részletesen be is számol. Könyvében azt tanácsolja az olvasóknak, hogy miután túl vannak az első nagytakarításon, a plázákra, illetve bevásárlóközpontokra tekintsenek úgy, mint egy múzeumra. Nézelődjenek, térjenek be bármelyik boltba, figyeljék meg, sőt, akár vegyék is kézbe a tárgyakat, amelyek valamilyen oknál fogva hívogatónak tűnnek, tudatosítsák az érzéseket, amelyek feljönnek, majd hagyják ott és sétáljanak tovább.

 

Fontos ugyanis tudatosítanunk, hogy a tárgyainktól nem azért szabadulunk meg elsősorban, hogy újabb tárgyakkal helyettesítsük őket. Természetesen vehetünk pár növényt egy feleslegessé vált szekrény helyére, de ne kezdjünk újabb kacatok gyűjtögetésébe. Ehelyett inkább élvezzük a felszabadult helyet, amely növeli a szabadság érzetünket.

 

A kanadaiakról az a hír járja, hogy az egyik legfejlettebb és legboldogabb társadalom. Ezek után tegye fel a kezét, akit meglep, hogy tavaly az egy főre jutó adósság (kölcsönök, hitelkártya tartozások, stb.) náluk megközelítette a 30 ezer dollárt. Szintén Robert ír arról, hogy Montrealban páran szemét guberálásból tartják fenn magukat. Ez nem azt jelenti, hogy a banánhéjak és almacsutkák között élelemre vadásznak, hanem, hogy a megunt, esetenként ki sem bontott vagy be sem üzemelt tárgyakat (gépeket, ruhákat, stb.) gyűjtik össze (majd adják el az interneten), amik az utcán hevernek, olykor hegyekben állnak.

 

Arra a látszólag módos, ám valójában szegények-szegénye emberfajtára is gondolok, amely temérdek vacakot gyűjt maga köré, de nem tud sem élni vele, sem megszabadulni tőle, s így maga kovácsolta arany vagy ezüst bilincseit. (Henry David Thoreau)

 

Az emberek néha olyan sok időt töltenek vásárlással vagy a vásárlások előkészítésével olyan tárgyakkal kapcsolatban, amelyek legalább felét nem is használják utána, hogy szinte semmi idejük nem marad arra, hogy normális módon megszabaduljanak tőlük. Mit csinál ilyenkor tehát egy átlag montreali? Kivágja őket az utcára. Mára már részletes térképek is fellelhetők, melyik környéken érdemes nézelődnünk és melyik napokon. Jusson eszünkbe ez a történet, mielőtt bármi nagyobb méretű vagy értékű tárgyba beruháznánk.

 

A felesleges tárgyaktól való megszabadulás az első és kétség kívül a leglátványosabb lépés a minimalizmus eszméjének megtapasztalása felé vezető úton. Ám van egy hasonlóan veszélyes dolog, amely mindennapjaink részét képezi, ugyanakkor mégsem foglalkozunk vele, pedig szó szerint a szemünk előtt van. Ez nem más, mint az információ.

 

Lépten-nyomon belebotlunk, a telefonunkon, az utcán, a tömegközlekedésen, a hírekben, a postaládánkban, szinte bárhol. Életünknek az a része, amely szépen lassan felemészti időnk egy részét, ez által egyre távolabb és távolabb repítve minket az áhított szabadság érzésétől. Bármennyire is kemény kijelentésnek tűnik, de mára eljutottunk odáig, hogy az emberek az információ rabjaivá váltak.

 

Pár hónappal ezelőtt úgy döntöttem, listát készítek arról, mely oldalakat látogatom meg egy átlagos napon, azokra hányszor megyek vissza és hol mennyi időt töltök. A terv az volt, hogy ezek után felállítok egyfajta hierarchiát, amely kirajzol majd számomra egy fontossági sorrendet, de miután az ötvenedik weboldalnál jártam, rádöbbentem, hogy itt nem csoportosításra, hanem kőkemény szanálásra van szükség. A weboldalak többsége ugyanis semmilyen hasznos információt vagy élményt nem adott, illetve nem közvetített számomra, szokások alapján navigáltam fel s alá. Ami rosszabb, hogy ma már minden böngésző megjegyzi az általunk leggyakrabban meglátogatott oldalakat és azok listáját tolja az arcunkba alapértelmezett kezdőképernyőként. Ha jót akarunk magunknak, még ma, sőt, most azonnal kapcsoljuk ki ezt a fícsört — vagy legalábbis minimalizáljuk a megjegyzendő oldalak számát, ha lehetséges.

 

Szintén hasonló problémákat szül az a jól ismert helyzet, amikor adott egy böngészőablak, melyben már a harminckettedik fület nyitjuk meg, ugyanis az előző harmincegyen olyan cikkek vagy témák vannak, melyeket el szeretnénk majd valamikor olvasni, csak éppen idő hiányában nem tudunk rájuk sort keríteni. Remélem, mindenki érzi az ördögi kört ebben az egészben. Van egy meglepő hírem: ha bármelyik is igazán érdekelne téged, már rég elolvastad volna. Csukd be őket a fenébe, most! Érzed, milyen felszabadító érzés? És ez még csak a kezdet, mondhatni a jéghegy csúcsa.

 

Manapság egyszerűen túl sok a minket körülvevő információ. Nyilván mindenkinek megvan az oka, miért használ több e-mail fiókot (a céges nem számít ide), de időrabló szokás és nagyon nem hatékony. Helyette használjunk inkább egyet és hozzunk létre szabályokat, ha valamilyen módon szabályozni, illetve csoportosítani szeretnénk a bejövő leveleket. Sőt, mondok sokkal jobbat. Iratkozzunk le minden olyan levelezési listáról és oldalról, amelyet nem olvastunk vagy látogattunk meg az elmúlt három hónapban. Jó eséllyel soha többet nem is fogjuk őket, így csak a figyelmünket és ez által az időnket rabolják. Csináljunk egy e-mail auditot és jussunk el odáig, hogy csak olyan levelek esnek be, amelyek számunkra hasznos tartalommal bírnak. Tegyük meg ugyanezt a Facebookon, a Twitteren, az Instagramon és minden más közösségi oldalon. Ne féljünk használni az Unfollow, de még inkább az Unlike gombokat. Lebegjen előttünk mindvégig az idő, amit elvesztünk azzal, hogy olyan információk között próbáljuk megtalálni a számunkra tényleg fontos tartalmakat, melyek döntő többsége irreleváns. Az A penny saved is a penny earned (Egy megspórolt penny egyenlő egy megkeresettel) mondás tökéletesen átültethető az időnkre nézve is.

 

A modern kor mentális betegsége a valamiből való kimaradástól, a valamiről való lemaradástól való félelem

 

Ugyanakkor erre nem csak az időnk miatt van szükség. A (főleg a közösségi médiában fellelhető) túlzott információ megfertőzhet minket egy, a modern korra jellemző mentális betegséggel, amit az angol nyelv egyszerűen csak F.O.M.O.-nak hív. Ez a mozaikszó a Fear Of Missing Out (A valamiből való kimaradástól/A valamiről való lemaradástól való félelem) rövidítése. Azzal ugyanis, hogy mások életébe belelátunk, olyan —  jellemzően erősen szűrt és sarkított — információkhoz jutunk, melyek felerősíthetik bennünk életünkkel szemben érzett jelentéktelenségünket, hiányérzetünket. Ez különösen veszélyes akkor, ha egy irodában robotolunk a nap nagy részében és nem azt csináljuk, nem azzal foglalkozunk, amely igazán fontos a számunkra. Lássunk a színfalak mögé és vegyük észre, hogy nem az zavar minket, hogy mások a Kanári-szigeteken nyaralnak vagy éppen hegyet másznak a Himalájában, hanem az érzés hiánya, amelyet ezekhez a tevékenységekhez társítunk és amely hiányzik az életünkből.

 

Hívságos dolog többet felhasználni ott, ahol a kevesebb is elég. (William Of Ockham)

 

Nyugodtan használjunk reklámblokkolókat is, ha szükségét érezzük, valamint idézzük fel, melyek azok az igazán fontos információk, amelyek a médián kívül sehogy máshogy nem jutottak volna el hozzánk. A világról alkotott képünket egy jól megválasztott könyv sokkal hatékonyabban formálja és tágítja, mint bármelyik szenzáció hajhász sajtó orgánum. 

 

A minimalizmus tehát nem a lemondásról (illetve anyagi síkra vetítve a szarrágásról) szól, sokkal inkább az életünk egyszerűsítéséről, mégpedig olyan módon, hogy eszméje által folyamatosan arra törekszünk, hogy csak és kizárólag olyan dolgokkal (tárgyakkal, információkkal, stb.) vegyük körbe magunkat, melyek minőségüket tekintve jobbá teszik az életünket. Gyakoroljuk a szelektív tudatlanságot! Vegyük észre, hogy életünk annál silányabb és szegényebb, minél több olyan dolog képezi részét, amely helyet és időt igényel, ugyanakkor semmi hasznot, semmi pozitívumot, semmi örömöt nem okoz számunkra. A kezdeti nehézségek sokkal hamarabb meghozzák a szemléletváltást és a gyümölcsét, mint hinnénk.

 

Kurvára unom már, hogy minden légi katasztrófa után kis oroszlánok születnek egy állatkertben! (Bödőcs Tibor)

 

 A szerző Horváth Patrik.

Forrás: eletszepitok.hu

Új hozzászólás