Elektromos palackzsugorító, aludoboz visszaváltó automata, számítógép-vezérelt lakótelepi szemétledobó. Eljött volna a „digitális szelektálás" ideje?!

Van az úgy, hogy néha leltárt készít magának az ember. Számvetést, kvázi. A normális ember például akkor, ha változó korba ér - a magamfajtának megteszi, ha a jogszabály változik. Maradjunk abban, hogy a fogyasztóvédelmi jogszabályok „erõteljes” átírása miatt indíttatást éreztem a visszatekintésre. Ökológiai fogyasztóvédõként ebben a témában elsõsorban a termékek környezet-egészségvédelmi hatásaival, és fõleg az azzal kapcsolatos fogyasztói tájékoztatással foglalkoztam. Ennek két oka van. Az egyik, hogy a reklám a fogyasztás motorja – a másik, hogy a jó környezet helyes fogyasztói döntéseket feltételez. Magyarán: harcostársaimmal figyeltük a reklámokat, és ha megtévesztést sejtettünk, a jogot hívtuk segítségül.

Zitáék  pesti értelmiségi házaspár egy iskolás és egy óvodás kisgyerekkel. Bár Zita megfogalmazásában „nem velejükig zöldek”, sok zöldnél mégis zöldebbek, ugyanis nincs autójuk.

Az Oktatási és Kulturális Minisztérium Reneszánsz Programirodája megbízásából a Szobrászatért Alapítvány, a Hulladék Munkaszövetség és az Öko-Pack Kht. utazó kiállítást készített, összekapcsolva a művészetet és a környezeti szemléletformálást. A kiállítás három önálló műfajú, de eszmeiségében egymáshoz szorosan kapcsolódó egységből áll: az alkotások a felelőtlen fogyasztás rovására írható klímaváltozásra hívják fel a figyelmet, az Öko-Pack Kht. kiállítása a szelektív hulladékgyűjtés, a HuMuSz kiállítása pedig a hulladékmegelőzés terén bontja ki az okokat, és mutat alternatív utakat az egyéni cselekvés lehetőségeire. A KIUTAK 2008 rendhagyó kiállítás, amely a társadalom legszélesebb rétegeihez szól világos üzenettel: a fogyasztás zsákutcájából nyitandó kiutakat fogalmazza meg.

Lehet, hogy korainak tûnik Magyarországon „nulla hulladék”-ról beszélni, amikor még a szelektív gyûjtés is csak kevesek számára érhetõ el. Mégis ezt fogjuk tenni. Ennek pedig az az oka, hogy már most el kell kezdenünk magasabbra helyezni a lécet. Az ugyanis nyilván egyértelmû mindenki számára, hogy a szelektálás bevezetése, a hasznosítás fokozatos növelése önmagában nem elegendõ. Nem elegendõ, mert a probléma sem csak annyiból áll, hogy nem tudjuk hova tenni a sok szemetet. Akad azért még egy két apró gikszer ebben a fogyasztói/termelõi struktúrában: fogynak a nyersanyagok és a természetes élõhelyek, elszennyeztük a levegõt, a talajt, a vizeket, megszûnt a helyi közösségek önellátása, egyre nagyobb és bonyolultabb rendszerek vesznek körül, amelyeket nem látunk át, így a saját cselekvõképességünkbe vetett hit is csökken, stb. A hulladékkérdés sem választható el ezektõl a problémáktól, nem lehet a rendszerbõl kiragadva „megoldani”.

A magyar országgyûlés nekidurálta magát és átrendezte a fogyasztóvédelmet. Rendet is tett, ugyanakkor fel is forgatott mindent.

Szeptemberben az 1 % nyertes pályázók, vállalati és civil önkéntesek megindultak a szeméthalmok ellen, míg a többi fronton folytatódott a lobbizás a jövõ évi forrásokért, a kiemelt közcélért és a hatékonyabb jogalkalmazásért.

Alig több mint két hónapja beszámoltam egy konferenciáról, ahol a világ minden tájáról érkezett résztvevõk az országukban mûködõ betétdíjas rendszerekrõl beszéltek. Azóta Prágában egy olyan konferencián jártam, ahol a betétdíj szitokszónak számított. Ezúttal az európai országok "Zöld Pontos" szelektív gyûjtést szervezõ cégei jöttek össze. Jelszó: termelõi felelõsség