Jogsegélyszolgálatunk húsz év alatt több mint 230 reklámfelügyeleti eljárást (vagy pert) indított. Ezek kb. egyharmada volt „környezetvédelmi”, a többi inkább egészségvédelmi, gyermekvédelmi indíttatású. Voltak olyanok, amelyeket – mozgalmi akció részeként - tucatszámra „gyártottunk”. Ez jellemezte például a tiltott dohányreklámok elleni „õskori” fellépéseinket, amelyeknél – jogkövetõ állampolgárként – még az építési hatóságokat próbáltuk intézkedésre bírni. Teljesen feleslegesen. Míg nekünk (jogszabály híján) az eszköz hiányzott az eljárások kikényszerítéséhez, a hatóságoknak merszük nem volt a tiltott fényreklámok leszedetésére. Vehetjük úgy is, hogy egy-egy. Más kérdés, hogy mindez mennyit ártott a jogbiztonságnak és az egészségügyi statisztikának (lásd még: tüdõrák).

A szédelgõ reklámok megtámadhatóságában az elsõ versenytörvény megjelenése (1990. évi LXXXVI. tv.) jelentette a mérföldkövet. Nemcsak azért, mert elsõként fogalmazta meg a fogyasztók megtévesztésének tilalmát, hanem mert az általunk kezdeményezett eljárásokban végre ügyféli jogállást biztosított. Az eljárásokat a frissiben létrejött versenyfelügyeleti szerv (a Gazdasági Versenyhivatal) folytatta le, példás következetességgel érvényesítve a reklámjog alapvetõ elvárásait. Azt, hogy a reklám mindig pontos legyen és igaz.

Az elsõ reklámfelügyeleti eljárást – jellemzõ – a Coca-Cola cég ellen indítottuk. Elbuktuk ugyan, de a GVH ebben az ügyben fogalmazta meg tíz évig aktuális álláspontját: …” a Versenytanács teljes mértékben egyetért a kérelmezõ azon okfejtésével, miszerint a fogyasztók környezeti tudatosságának kialakítása idõszakában Magyarországon különösen fontos a valós és egyértelmû ökológiai információk, értékítéletek és összefüggések közvetítése.” Az alapállás nem véletlen: a rendszerváltás után ugyanis cégek és vállalkozók sokasága próbálta meg kihasználni a magyar fogyasztók tapasztalatlanságát és kiszolgáltatottságát. Nálunk a kínálat bõvülése, a vásárlóerõ (fogyasztás) csökkenése sajnos nem a fogyasztók megnyerését célzó piaci versenyt erõsítette, hanem a reklámozói és kereskedõi morál romlását hozta magával. Egyszerûen kihasználták, hogy a fogyasztó - bár alapvetõ joga lenne a valós információkhoz – általában nincs abban a helyzetben, hogy a reklámok megbízhatóságát ellenõrizze. Nagyrészt a reklámiparnak köszönhetõ, hogy a környezetrõl való gondoskodás ma sok embernél ott végzõdik, ahol a fogyasztás kezdõdik.

Késõbb a reklámfelügyeleti eljárások jelentõs részét (a megtévesztõ illetve összehasonlító reklámok kivételével) a gazdasági reklámtörvény (Grtv. – 1997. évi LVIII. tv.) a fogyasztóvédelmi hatóságok elé utalta. Ezzel egy idõben módosult értelemszerûen a „versenytörvény” is, ami jó alkalom volt arra, hogy ügyféli státuszunkat megszüntessék (bejelentõkké fokoztak le minket). Ekkorra azonban már a magyar joggyakorlat is egységes lett abban, hogy az egészséggel és a környezettel való reklámozás jogszerûsége az általános elvárásnál szigorúbb (nyelvtani, logikai, szakmai) mércével ítélendõ meg. A sorozatban indított eljárásaink nyomatékosították azt is, hogy a „környezeti reklámozás” témája önálló jogi szabályozást igényel. Ennek speciális rendelkezései 1995-97-ben láttak napvilágot és a hivatalos környezetvédelmi jelzés (logó) magyarországi bevezetéséhez kapcsolódtak. A témát elõbb a környezet védelmérõl szóló törvény szabályozta (1995. évi LIII. évi tv)., majd - ezzel összhangban- rendelkezett a gazdasági reklámtevékenységrõl szóló törvény és a fogyasztóvédelmi törvény (1997. évi CLV. Tv.) is. A sort a környezetvédelmi minisztérium 29/1997. (VIII.29.) KTM számú rendelete zárta. Ennek hatályba lépése után – szerintünk - reklámjában már csak az használhatta a „környezetbarát”, „környezetkímélõ” jelzõket, akinek terméke a rendelet szerinti minõsítési eljárásban megszerezte a jelzés használatának jogát. Az más kérdés, hogy a pontatlanul szabályozó rendelet miatt öt évünk ment rá, mire a joggyakorlatnak sikerült helyesen értelmeznie a környezettel való reklámozás mibenlétét és korlátait. Sajnos korlátot jelentett a KvVM bénázása is. Nem elég, hogy ezt a témát sem tudta normálisan leszabályozni, nem elég hogy egyszer fel nem lépett az ökosvindlerekkel szemben, de ténykedésük az általunk indított eljárásokban is inkább ártott, mint használt, szerintem.

Az eljárások felét egyébként megnyertük, másik felét elbuktuk. A lényeg nem is ez, hanem hogy a maga módján mindegyik eljárás hozzájárult kicsit a témával kapcsolatos egységes versenyjogi és reklámfelügyeleti joggyakorlat kialakításához. A megbírságolt reklámozók legfeljebb anyagilag szegényedtek: tudásban, tapasztalatban nyilván gazdagodtak. És nem csak õk, hanem mindannyian: a reklámkészítõk, a fogyasztók, a jogalkalmazók és persze mi magunk is. A kirótt bírságból úgy 25-28 milliót „gründoltam össze” az államkasszának. A kiadásokat a Reflex Egyesület vagy a HuMuSz állta – sikerdíjként enyém lett a mozgalom megbecsülése. Tanulság akadt doszt - egyszer tán megírom a laza összegzést is. Az „Ökohanták” bõvített változatát…