Egy főváros minden országban hatással van az őt körülvevő településekre és az egész országra. Különös hangsúlyt kap ez nálunk, ahol a lakosság egyötöde Budapesten él, itt található az összes központi hivatal, az ipar nagy része, valamint a hazai és külföldi turisták paradicsoma. Mindezeknek számos negatív következménye is van, melyek közül természetesen most csak a települési szilárd hulladékkal kívánok foglalkozni, azaz közel 4 millió m3 sorsával.

A hazai környezetvédelem legsötétebb időszakát éljük.

Nem telik el nap, hogy ne emlegetné valaki Pepó miniszter ballépéseit, szakmai és/vagy emberi alkalmatlanságát. Már senki nem érti, hogy mi tartja Pepót a miniszteri székben, mintha Orbán kormányfő és Torgyán pártelnök nem tudná, hogy szinte mindenki a kormány leggyengébben működő tagjának tartja.

Egyes jóslatok szerint a hulladéktömeg problematikája az ezredfordulóra végleg megoldódik, ennek azonban korai nagyon megörülni, mivel egyéb kellemetlen következményekkel is járhat az esemény (pl. drasztikus egyedszámcsökkenés elsősorban a gyenge ellenálló-képességű fajoknál, infrastrukturális felszámolódások, "klímaváltozás", stb.). Inkább nem festem az ördögöt a falra s egy barátságosabb "végső megoldást" ismertetnék, fenntartva a megelőzés, mint legtisztább és legelőnyösebb módszer elsőbbségét, de kételkedve ennek hatékonyságában a jelen "globális média demokratúrában".

Amikor ezt írom, november utolsó napja van, de még ebben az évben nem érkezett egy fillér állami támogatás sem, amiből közhasznú tevékenységeinket fenntarthatnánk, leszámítva azt a 600 ezer forintot, amit az Országgyűlés illetékes bizottsága ítélt meg nekünk az év elején (ez is érdekes, de erről majd máskor). A mostanában KAC-nak csúfolt környezetvédelmi alapban létezik egy "h"-keret, ami arra lenne hivatott, hogy a civil szférát támogassa. Az alábbiakban megpróbálom leírni, hogy hogyan működött idén ez a keret.