A tanulmány már bevezetõjében ellentmondásos: a 4. oldalon azt állítja, hogy 2006-ban az EU-ban a keletkezett 1.043.000 tonna hulladékból 30%-ot hasznosítanak újra (314 ezer tonna). Egy bekezdéssel késõbb pedig már 60%-os hasznosítási arányt emleget. Ugyanarra az évre, ugyancsak az EU egészére vonatkoztatva…
A bevezetõ szerint Magyarország elérte a 25%-os hasznosítási arányt – noha a 21. oldalon található táblázat szerint csak 8%-nál tartunk. Majd a tanulmány kijelenti: „A társított kategóriára vonatkozó arányt például elsõsorban más társított anyagok gyûjtésével teljesítik, nem italoskartonnal, függetlenül attól, hány kg italoskarton után fizetett hasznosítási díjat a töltõ a koordináló cégnek.” Gratulálunk az õszinteséghez, ezzel a tudattal olvassuk tovább a mûvet!
A tanulmány erõs gerincét adja a Baka Éva fémjelezte Tetra Pak agymosoda és a vonatkozó háttérirodalom, amelyet több helyen szó szerint, kritika nélkül vettek át. A szerzõpáros doktori címmel is rendelkezõ tagjának tudnia kellett volna, hogy ez a módszer tudományos szempontból finoman fogalmazva is aggályos. Nem ártott volna ecetes ollóval kivágni a következõ mondatot a 14. oldalról: „Egy egyliteres dobozban 1,5 gramm alumínium van, amely több energiát takarít meg, mint amennyit az elõállítására fordítanak, mert az így csomagolt termék hûtõgépben történõ tárolása felesleges.” Mert ugye a hosszanfriss tejen azért ott van apró betûvel, hogy felbontás után javasolt hûtõszekrényben tárolni…Sajnos több helyen is érdemi hivatkozás nélkül olvashatunk kisebb-nagyobb, a szerzõk szerint bizonyára igaz állításoknak tartott zöldségeket. Kíváncsi lennék például arra, hogy ezt a mondatot milyen érdemi érvekkel tudják alátámasztani: „A fogyasztói csomagolás funkciói ugyanis – a reklám funkció kivételével – környezeti érdekeket is védenek.” (6. oldal)
Vicces, hogy az idén februárban készült tanulmány statisztikai adatokra alapozott grafikonján láthatjuk, hogy 2008-ban(!) – múlt idõben – mennyi hulladék keletkezett. Kár, hogy a dolgozat végén csak „ömlesztett” irodalomjegyzékkel találkozunk. Nem ártana korrekten hivatkozni például a következõ állításra: „Közismert, hogy amennyiben égetõbe kerül a hulladék, jobb nem kiválogatni belõle az éghetõ anyagokat, mert akkor az energetikai hasznosítás értelmét veszíti.”
Az italoskartonok szelektív gyûjtésében minden bizonnyal rendkívüli zavart okoz, hogy csak Magyarországon – már ahol egyáltalán lehetõség van a szelektív gyûjtésre –, egyes településeken a papír-, máshol a mûanyag-, megint máshol a fémfrakcióval együtt gyûjtik.
A németországi kötelezõen bevezetett betétdíj tapasztalatairól szóló beszámolók is ellentmondásosak. A dolgozat a 44. oldalon kijelenti, hogy „az összes italfajtát együttvéve, a korábbi 52,2%-ról 61,1%-ra növekedett a többutas csomagolóanyagba csomagolt termékek aránya”. Majd pár oldallal késõbb olyan grafikont mutat be, amelyen a többutas csomagolás piaci részesedése 2003. január 1-jétõl 2005. június 1-jére 57,5%-ról 42,5%-ra csökkent.
Nem derül ki a forrás, de érdekes az alábbi kalkuláció: egy elméleti számítás szerint Magyarországon 93%-os visszaváltási arány elérésével „a betétdíjas rendszer mûködtetése évente 12 –20,7 millió euróba kerülne a bevételek levonása után.” (51. oldal). Ez úgy cirka 3–5,2 milliárd forintot jelent. Csak összehasonlításképp: 2006-ban 7,6 milliárd forint folyt be a csomagolóeszközök termékdíjából. A 2007-es költségvetési törvény 9, a 2008-as pedig már 9,3 milliárddal számol. Ugye, azt senki nem számolta ki, hogy a jelenlegi, félig-meddig szelektív rendszer mûködtetése mennyibe kerül, és mennyi az össze nem gyûjtött, veszendõbe ment csomagolási hulladékból származtatható forintosítható kár?
Tudom, hogy semmi újat nem mondok azzal, hogy a csomagolóipar a szelektív hulladékgyûjtésben látja a csomagolási hulladékok kezelésének megoldását, a civil szervezetek pedig a betétdíjas rendszer kiterjesztését szorgalmazzák. Csak azt nem értem, hogy egy független egyetemi mûhely kutatási jelentése miért tükrözi kritikátlanul a csomagolóipar szemléletét.
Sajnos ebbõl a dolgozatból sem derül ki, melyik a legkevésbé környezetterhelõ csomagolás, ahogy az italoskartonok hasznosítási technológiájáról sem tesz említést. A mondanivalója a köré csoportosul, hogy az italoskarton de facto újrahasznosítható. S hogy ennek mekkora a költsége és a környezetterhelése, arra a szerzõk bizony egy árva kukkot sem szántak. Nagy kár. Nem lettünk okosabbak. Aki komolyan veszi a dolgozat megállapításait, az inkább butult egy keveset.

Az italoskarton csomagolás hulladékgazdálkodási gyakorlata az EU-ban és Magyarországon
Trendek és lehetõségek
kutatásvezetõ:
Dr. Kerekes Sándor
szerzõk: Luda Szilvia,
Nemcsicsné Dr. Zsóka Ágnes