Annyit szorongatták a környezetvédelmi tárcát minden irányból, hogy szinte semmi nem maradt a törvényben. Ekkor kezdték a szöveget kerettörvénynek titulálni, amelyet majd a csatlakozó végrehajtási rendeletek töltenek meg tartalommal. A törvénytervezet szövege számtalan helyen utal 35-féle késõbb megalkotandó jogszabályra, amelyek mind alacsonyabb rendû jogszabályok lesznek. Így a törvényhozásnak nem lesz befolyása a késõbbi hulladékos szabályozásra (a végrehajtási rendeletek elfogadásának határidejei nem szerepelnek a tervezetben). Márpedig a kemény meccsek ezután jönnek, hiszen a különbözõ érdekcsoportokat érintõ szabályozás ezután következik. Az ipar lobbistái így is olyan gyakorisággal járnak a képviselõk nyakára, mint mi a kutyával a dombra.

A csomagolóipari érdekvédõk szeretik azt nyilatkozni, hogy ennél jobb törvényt el sem tudnának képzelni. Viszkei György, a csomagolós szakmai szövetség vezére azt nyilatkozta, hogy egyetlen módosító indítványa sem lesz, véletlenül tudtuk meg, hogy húszat nyújtott be csak Lotz Károly képviselõn keresztül.

A környezetvédelmi bizottságban a képviselõknek markáns véleménye van a szemétrõl. Többen emlegették, hogy keményebben kéne korlátozni az ipar hulladéktermelését, mire Biacs Tamásné, a környezetvédelmi tárca Hulladékgazdálkodási Fõosztályának felelõs vezetõje cinkos és elnézõ mosolyt váltott a fent eml?tett Viszkei úrral, butuskák ezek a szenátorok, hát nem látják, hogy a törvényt mi írtuk? Dr. Illés Zoltán, a bizottság elnöke szerint ezzel a szöveggel egyet lehet tenni: visszavonni. Odáig ragadtatta magát, hogy "katyvasznak" nevezte a törvénytervezetet, amelyet a környezetvédelmi tárca oly különös gondossággal dédelgetett, fejlesztgetett mintegy 6 éven keresztül.

A törvény egyes mellékleteit szinte egy az egyben fordították le az Európai Unió direktíváiból. Így kellemes gumicsontként bekerült a hulladékártalmatlanítási módok közé a tengerbe borítás praktikus gyakorlata is. Bizonyos képviselõk a földrajzi atlasz tanulmányozását ajánlották a kodifikátoroknak, mások éppen azt bizonygatták, hogy az Égei-tengertõl a Jeges-tengerig számos ilyen nagy víz mossa partjainkat, hiszen mi vagyunk Európa. Egyszóval, boríthatjuk.

Régen ádáz vita tárgya, hogy kié a felelõsség a termelt hulladékért. Az ipar évek óta mindent megtesz, hogy elhitesse a döntéshozókkal, hogy a lakosságra és az önkormányzatokra kell lõcsölni a hulladék ártalmatlanításának költségeit, hiszen náluk keletkezik a szemét. Márpedig, ha az ipar egyszerhasználatos, sõt nehezen hasznosítható anyagokat erõltet a lakosokra, akkor elvárható volna, hogy ne hárítsa rájuk a hulladékkezelés költségeit. Pedig a törvény jelen formájában éppen ezt segíti elõ, az ipar felelõssége gyakorlatilag megfoghatatlan. Egyrészt csupán óhajként és nem kötelezettségként jelennek meg a kibocsátás mennyiségére, szerkezetére, veszélyességének csökkentésére vonatkozó elvárások, másrészt a gyártó felelõssége a késõbb képzõdõ hulladék iránt "a kezelés költségeihez történõ hozzájárulás" kifejezéssel éri el a maximumát, amely - valószínûleg merõ tévedésbõl - a törvény alapelvei között szerepel, ám a rendelkezõ részekben semmilyen formában nem kerül megfogalmazásra.

Hulladékimport

Ha hatályba lép a törvény, megszûnik a jelenlegi veszélyes hulladékokról szóló 102/1996. kormányrendelet, amely több tekintetben szigorúbb, mint az érvényes európai szabályozás. Az Európai Unió ún. zöld, sárga és piros listái lesznek nálunk is érvényben (ebben a sorrendben nõnek a borzalmak) a hulladékok szállítása és ártalmatlanítása tekintetében. Szabad pálya nyílik a hulladékimportnak, a piros listán szereplõ anyagok kivételével, mert ezt legalább a Bázeli Egyezmény tiltja. A mai magyar szabályozás semmiféle hulladék behozatalát nem engedi. Ha pl. a Dunapack újrapapírt akar készíteni, akkor külön engedélyt kell kérnie a német hulladékpapír behozatalára. Meg is kapja, ami tulajdonképpen baj, mert így a hazai másodnyersanyag-piac (szelektív gyûjtés, szállítás, feldolgozás) nem tud kiépülni. Az persze megint más kérdés, hogyan is lehetne versenyképes hazai hulladékpapír begyûjtési és hasznosítási rendszert kiépíteni, ha a szaktárca az ilyen tevékenységet kilogrammonként összesen 1,50 Ft támogatással díjazza (ezt sem normatívan, csak pályázati úton), mint tette azt 1999. IV. negyedévében. A sárga listás veszélyes hulladékok ma egyáltalán nem jöhetnek be az országba, de mivel az áruk szabad áramlása elv mindenek felett áll, és mivel a közgazdászok a szemetet is áruvá magasztalják, a Gazdasági Minisztérium benyomta az EU elveit a törvénybe, pedig az eredetileg nem szerepelt benne.

A HUMUSZ által véleményezett november eleji változatnál még azért küzdöttünk, hogy ne lehessen a hasznosítási jogcím leple alatt hulladékot elégetés céljából akadálytalanul behozni (energetikai hasznosítás), erre a még úgy-ahogy javítható paragrafust törölték és minden külön érdekegyeztetés nélkül benyomtak a Kormány elé egy olyan változatot, amelyben a hulladék immáron áru, áramlása szabad és úgymond csupán az idevonatkozó nemzetközi egyezményekben foglaltakat kell figyelembe venni.

Megítélésünk szerint minden uniós nemzet megteheti, hogy helyi szigorításokat alkalmaz, általában elfogadva az európai szabályozást. Az ilyen szigorítások ráadásul nem sértik a hivatkozott nemzetközi egyezményeket sem, hiszen azok részterületeket szabályoznak, így a más jellegû, átfogóbb helyi szabályozás velük és rendelkezéseikkel nem ellentétes. Pláne, nem is vagyunk még uniós tagország, nyugodtan hozhatnánk a hazai viszonyoknak jobban megfelelõ törvényt. Hivatkozási alapunk van bõven, hiszen iszonyú állapotban vannak a lerakóink és geográfiai adottságaink miatt igen sok a környezetileg érzékeny terület. Nem is beszélve a hulladékkezelés azon európai uniós alapelveirõl, mint a "közelség" vagy az "önellátás" elve.

A Pepóval nehezített tárca komoly halasztásokat kért az Uniótól a kommunális szilárd hulladék és a szennyvizek ártalmatlanítása terén, ami veszélyes, mert vagy nem fogjuk megkapni, ha az Unió valami politikai ok miatt halogatni akarja a csatlakozást, vagy megkapjuk, de akkor 8-10 évig mi leszünk Európa szemétdombja. Éppen az ipari és veszélyes hulladékok befogadása terén kellene derogációt kérni!

A termékdíjrendszer szétverése

A csomagolóeszközök elõállítói illetve elsõ forgalomba hozói Baja Ferenc óta termékdíjat fizetnek, ha éppen nincsen mentességük. Ilyet pedig nem nehéz szerezni. Mentes a Coca Colától kezdve a Pepsin át a Kékkúti Ásványvízig minden multi flakon- és dobozszemétgyártó. Annak idején Baja kiegyezett az iparral: aki igazolást tud bemutatni, hogy csomagolásainak 25 százalékát (ez az adat a mûanyag csomagolások újrahasznosítási aránya volt) újrahasznosította valahol, mentességet kap a teljes termékdíj alól. A szabályozás különös perverzitása, hogy a mentesség kiszámításánál beszámították az azonos anyagú visszaváltható göngyölegeket is, így eshetett meg, hogy a nagy multi palackozók leváltották a betétdíjas üvegeket nem túl guszta mûanyagra és a visszaváltós csomagolások békebeli 80-90 százalékos arányát 30-40-re züllesztették le. A szennyezés drasztikus növelését a szaktárca teljes fizetési mentességgel jutalmazta.

Mi már meg sem lepõdtünk, hogy a termékdíj megszûntetésének ötlete sem került be az érdekegyeztetési folyamatba. Kizárólag a november végi, Kormány elé került változatban szerepelt. Mégcsak rosszhiszemûség sem kell ahhoz, hogy feltételezzük, mind a tárca bürokratái, mind Viszkei Gyuri és baráti köre kerülni szerették volna, hogy errõl bárminemû nyilvános vita kibontakozhasson.

Mi lesz helyette? Csak a szaktárca réges-régen regnáló középvezetõinek sugalmazásaiból lehet sejteni, hogy a német DSD vagy a francia Ecoembalage mintájára olyan rendszer lesz, hogy a csomagolásgyártók "közhasznú" tömörülése finanszíroz majd egy olyan begyûjtési és feldolgozási rendszert, amely a kibocsátás mennyiségének és szerkezetének bolygatása nélkül, továbbá az állam és pláne a társadalom akadékoskodásától mentesen ügyeskedi ki majd az Uniós begyûjtési arányszámokat. Magyarán az ipar a pénzt az egyik zsebébõl kiveszi és a másikba beteszi. Az ehhez szükséges forrásokat pedig a választási lehetõséggel nem rendelkezõ lakosságra terheli, mint teszik ezt ma a tejipari vállalatok, amelyek a zacskós tej megdrágításával finanszírozzák a dobozos tej piaci felfuttatását. Ez a rendszer biztosan és hosszú távon garantálja majd a Tetra Pak és fémdoboz típusú pazarlások verseny- és piacképességét. Ha drága, legfeljebb tej és kakaó helyett savót és permeátumot forgalmaznak bennük "reggeli ital" fantázianéven. Tényleg, mitõl is szabad ez a piac?

Olvasóink bizonyára emlékeznek arra az orwelli fordulatra, amikor a csokoládéadag csökkentését úgy jelentették be, hogy "már 2 dkg a heti csokoládéadag". Szegény Orwell nem gondolta volna, hogy ugyanez a "szabad" piacgazdaságban is mûködik. "Most kisebb és olcsóbb!" (Mars csokireklám 1998-ból) és a csomagolás egyre több és drágább.

Pirománia

A törvénytervezet ügyesen összemossa az újrahasznosítást a hulladékégetéssel. Még a jogalkotó logikáját is csak sejteni lehet, miszerint a szemét égetésével áramot és hõt lehet nyerni (ezt nevezik némi eufemizmussal termikus hasznosításnak), mert ez a szövegben nem szerepel. Az égetés valójában egy vitatott ártalmatlanítási mód, és a fenti pongyolaság azzal a veszéllyel jár, hogy a szemétégetés a leginkább támogatott hulladékkezelési móddá válik, dacára annak, hogy óriási beruházással, nagy lakossági tiltakozással, komoly környezeti kockázattal, pernye és salak elhelyezési gondokkal jár egy-egy kommunális hulladékot égetõ berendezés építése. Saját forrásunk nincs, az EU finanszírozási rendszere pedig minimum 5 millió euro támogatást ad, ennél kevesebbet nem, ebbõl pedig csak égetõt lehet építeni. A beruházási támogatásért cserébe pedig égethetjük az úgymond fejlettebb országok szemetét is.

Megelõzés?

Ez a rész a törvény kodifikációjánál valahogy kimaradt. Bár az alapelvek között szerepel, a prioritási sorrendnek is a legelején áll, ám a tervezet rendelkezõ részének rá vonatkozó oldalai valószínûleg kihullottak a tervezetet lóhalálában a kormányülésre cipelõ minisztériumi beosztott (hulladék)iratgyûjtõjébõl.

Teljesen szabadjára engedett piaccal ma Magyarországon nem lehet környezetvédelmet csinálni, bármennyire is erõltetik bizonyos érdekcsoportok. A megelõzést ténylegesen elõsegítõ tartós és újrahasználatra alkalmas termékek és csomagolások elterjedéséhez hatékony gazdasági szabályzókra, adókedvezményekre, az újrahasznosított termékek esetében fogyasztói árkiegészítésre lenne szükség és a választékban tartás kötelezettségét is meg kellene fontolni. Nem lenne szabad megelégedni azzal, hogy a gyártók és forgalmazók csupán hozzájáruljanak az általuk termelt szemét kezelési költségeihez, hanem igazi felelõsséget kell vállalniuk hulladékuk minõségéért, mennyiségéért és veszélyességi fokáért.

Az önkormányzatoknak jogosítványokat is kellene adni (a rengeteg kötelezettség mellé) a helyi hulladéktermelõ folyamatok befolyásolására (pl. az eldobó csomagolások helyi kereskedelemben való korlátozására, a szeméttermelõ technológiák megadóztatására, a szemétdíj térfogat után való kivetésére), sõt a helyi szemetes infrastruktúra támogatási rendszerénél sem csupán ártalmatlanítási beruházásokban kellene gondolkodni, hanem esetleg szelektív gyûjtésben, komposztálásban.

Mindez nem a piac korlátozását jelenti (egyébként az állam rengeteg helyen nyúl bele most is a szabad piaci folyamatokba), hanem az energiaforrások és primer nyersanyagok alulértékeltségébõl adódó visszásságok kivédését, a fogyasztók védelmét szolgálnák.

Apropó, szelektív gyûjtés! Míg az önkormányzatok hulladékgyûjtési és ártalmatlanítási feladatai a kötelezõ közszolgáltatás körébe tartoznak, egy esetleges szelektív gyûjtési és hasznosítói rendszer kiépítése a lehetõségek világába tartozik. E tekintetben még olyan, az Európai Unió által megkövetelt frakció kivonása esetében sincs elõírás a tervezetben, mint a biológiai eredetû hulladékok, melyek arányát a maradék szemétben 2014-ig a jelenlegi 35%-ára kell csökkenteni. A kivonás iránti elvárás szerepel ugyan a tervezet záró rendelkezései között, ám nem elvárás, hogy ez szelektív gyûjtés útján valósuljon meg, és az sem, hogy a kivont biológiai eredetû hulladékot komposztálás útján kellene hasznosítani. Tehát azzal is megvalósul a cél, ha elégetjük, mint most Budapest nyaranta a dinnyehéjat. Energia, pénz, logika nem számít.

Nem rendeli el a tervezet a kommunális hulladékban képzõdõ veszélyes hulladék frakció különválasztását, szervezett szelektív gyûjtését és ártalmatlanítását sem. Mi döbbenetesnek tartjuk azt a jogalkotói felelõtlenséget, amely félve az ezzel kapcsolatos költségektõl és központi finanszírozási igénytõl, szemérmesen hallgat a témáról egy olyan országban, ahol 2000 db mûszaki védelem nélkül mûködõ kommunális lerakó szennyezi a talajt és az élõvizeket.

A szelektív gyûjtés és hasznosítás általában is a lehetõségek tárháza. A központi támogatási rendszer erre a területre semmit sem nevesít, meghatározatlan a gyûjtés módja, a hasznosítói háttér iránt támasztott elvárás. Az az egy viszont markánsan megjelenik, hogy ahol szelektív gyûjtés van, azt a lakosság köteles igénybevenni. Képzeljük el ezt a jelenlegi budapesti viszonyok között, ahol a hulladékudvarok hétköznap munkaidõben tartanak nyitva. Végül is mindegy, hogy sírunk-e vagy nevetünk. Az eredmény ugyanaz. Környezeti imázsgyártásra alkalmas, egyébként ott van, ahol a madár se jár.

Ettõl a törvénytõl javulás nem várható, legfeljebb egy bukott gazdálkodási struktúra konzerválását segíti elõ, a fenntarthatóság felé történõ fokozatos átmenet helyett súlyos környezeti és társadalmi konfliktusok veszélyeit hordozza magában. Súlytalanságát mutatja, hogy Pepó miniszter azzal kérkedik, hogy Járai pénzügyér egyetlen kifogást sem emelt a szöveggel kapcsolatban. Magyarul nincs költségvetési vonzata, állami terheket nem jelent, nem rontja a makrogazdasági mutatókat. Ezért feltehetõen nagy többséggel meg fogják szavazni. Pepó meg majd azt hiszi, hogy ez az õ alkalmasságának újabb, megcáfolhatatlan bizonyítéka, noha inkább a tárca tehetetlenségét mutatja a lobbiérdekekkel szemben.