Rio+20, Csernobil és Fukusima, biomassza dilemma, jóga, magányos psziché, vízkonfliktusok, részvételi mosogatás, falusi szegénység, vega kaja, pluralista demokrácia, magyar kisebbségek, nemi szerepek, vallás, kultúrkampf, madarászás, paradigmaváltás, pénz, részvételi demokrácia, erőszakmentes kommunikáció, foglalkoztatáspolitika, szociopoly, citybloggerség, zöld vállalkozás, EU-elnökség... és a győzelem napjai jönnek.

Az elsőbálozó résztvevő a világvége hangulatból táplálkozó mély depresszióból a kétségbeesett optimizmus állapotába kerül. Hiszen azt már tudjuk Rió óta (sőt, már 1962, Rachel Carson Néma tavasz című könyvének megjelenése óta), hogy ez az út járhatatlan, és végveszélybe sodorjuk magunkat, miközben süketen és vakon kaparunk továbbra is, hogy kimásszunk abból a csapdából, amibe éppen ezzel a kétségbeesett kaparással ástuk be magunkat. De úgy tűnik, hiába ismerjük a kiút lehetőségeit is, akik változtathatnának, azok a fülük botját sem mozdítják.

Mottó:
„Fiatalok egyesüljetek, előre a tartós békéért, a demokráciáért, a népek nemzeti függetlenségéért és egy jobb jövőért!”
Világifjúsági Találkozó, Budapest, Magyarország, 1949.
„Világforradalom és ökobéke”
Ökopolitikai Nyári Egyetem, Horány, Magyarország, 2011.

Fenntarthatatlan a gazdaság, de fenntarthatatlanok az emberi kapcsolataink is. Kimerülnek erőforrásaink, az olajtól kezdve a szeretetig. Egyik morális, pénzügyi és politikai válságból esünk a másikba, megmérgezünk mindent magunk körül, miközben mindenhol bűnbakot keresünk. Gyűlölünk és harcolunk.

Vannak persze, akik vakok és süketek maradnak továbbra is. Vannak, akik látnak és hallanak, csak azzal áltatják magukat, hogy a technika és a tudomány majd mindent megold. Vannak, akik már lemondtak arról, hogy van kiút, már csak a saját irhájukat mentenék. És vannak azok, akik szerveznek egy Ökopolitikai Nyári Egyetemet.

Akik tudják, hogy van kiút, de ehhez gyökeresen meg kell változtatnunk a személetmódunkat. Együtt, közösen.

Többnyire ugyanazt csináljuk nagyban is, mint egyéni szinten, kicsiben. Amíg nem nagy a baj, nem foglalkozunk vele. Nem figyelünk oda a testünk apró jelzéseire, hiszen kifelé kell figyelnünk, a kaparás fárasztó dolog. Ha már kellemetlen az a jelzés, hát beveszünk egy fájdalomcsillapítót, és még jobban kaparunk. Majd ha a testünk már üvölt és sikolt, végül feladja a küzdelmet, mi sem fogunk már kaparni. De ehhez, úgy látszik, nekünk Mohács kell. Nagyobb, mint Csernobil volt, nagyobb, mint Fukusima.

Pedig nagyon sokan nem csak azt látják, hogy az utolsó órában vagyunk, de azt is tudják, hogy hogyan lehet ebből valóban kilábalni. Tudják, hogy hogyan működhetne jól a részvételi demokrácia, a negatív kamatozású pénz, a fenntartható gazdaság és társadalom. Vannak jó példák, működő gyakorlatok, használható modellek.

El tudjátok képzelni például, hogy Bajorországban a részvételi demokrácia eszközeivel egy olyan hulladékgazdálkodási törvényt alkottak, mely valóban jól működik és valóban a hulladékmegelőzés felé vezet? Nem csupán elméletileg, hanem a gyakorlatban is. Mi kell ehhez? Az, hogy 9 hónapon keresztül vitatkozzanak róla. Nem kéthetes látszat-társadalmi egyeztetésen, hanem valódi vitában. Nem egymás felmenőit és ideológiai beállítottságát szidva, hanem érvekkel és ellenérvekkel. Így lehet elérni, hogy egy törvényt az is elfogadjon és alkalmazzon, aki egyébként nemmel szavazott. Igen, hosszadalmas és nehéz procedúra, de a végeredmény működőképes és fenntartható lesz.

Jó volt látni a sok fiatalt és fiatal lelkű idősebbet, akik vágynak arra, hogy megismerjék a világunkat és változtassanak azon, ami rossz. Nos, fiatalok, egyesüljetek! Világforradalom és Ökobéke!

Bővebben az Ökopolitikai Nyári Egyetemről: www.okopolmuhely.hu