A felvetett kérdés az üzleti etikával foglalkozó szakemberek közül is sokakat izgat. Az említett levélváltás érzelmi felfűtöttségéhez hasonlóan szenvedélyes viták folynak arról, hogy léteznek-e inherensen (létüknél, alaptevékenységüknél fogva) gonosz iparágak és cégek. A jelöltek száma nem csekély. Idetartoznának a szerencsejáték-ipar, a meg nem újítható energiaforrásokat előállító ipar, a dohányipar, a harmadik világ kizsákmányolásából hasznot húzó iparágak (elsősorban is az erdőirtásban cinkos fakitermelő- és bútoripar, a helyi termelőktől nyomott áron felvásárló kávéipar stb.) és valamennyi, a civil szervezetek szokásos bűnlistáján szereplő környezetszennyező iparág. Itt most nem kívánom bemutatni a vitában megszólalók teljes érvanyagát, ehelyett személyes gondolataimat adom közre. (Tehát inkább vitaalapként, mint bármilyen gondolatközösség álláspontjaként.)

A kérdéses iparágakban tevékenykedő cégek tevékenysége véleményem szerint joggal ítélhető el. Érdemes azonban felhívni a figyelmet a probléma összetettségére. (Jól tudom, ez a szófordulat általában a "Big Business" védelmében felhozott érvek előtt szokott állni, türelmeteket kérem ) Azt gondolom ugyanis, hogy a probléma több szinten is felvethető és felvetendő.

Az egyének, az üzletben dolgozók gyakran mondják: Én személyesen ugyan nem értek egyet azzal, amit a cégem tesz, egyedül azonban hiába szegülnék szembe a nálam sokkal erősebb gépezettel. Vagy belenyugszom, hogy más értékeket vallok a munkahelyen, illetve azon kívül, vagy elvesztem a megélhetésem alapját jelentő állásomat. Az egyes vállalkozások szintjén jól ismerjük azt a védekezést, hogy Mi nem teszünk mást, mint kihasználjuk a jogszabályok által biztosított lehetőségeket. Ha a társadalmaknak, közösségeknek problémája van azzal a móddal, ahogyan a termékeket előállítjuk, jogukban áll korlátozni a tevékenységünket. Ha azonban ezt nem teszik meg az állami szabályozás segítségével, senkinek nincs joga kritizálni a módszereinket. Az iparágak szintjén gyakran így érvelnek: Ha mindannyian önkorlátozással élnénk bizonyos tevékenységeket illetően, és tudnánk szankcionálni azokat a cégeket, amelyek megsértik a közös normákat, esetleg szigorodhatnának az iparági szabványok. De elég egyetlen vállalkozás, amelyik nem tartja be a közösen megállapított játékszabályokat, a többiek máris versenyhátrányba kerülnek. (A szociológiából és közgazdaságtanból ismert ún.  potyautas-dilemma.) A gazdaság egészét tekintve pedig még egyszerűbb a képlet: ?El kell fogadnunk a gazdaság uralkodó logikáját, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Aki nem tudja elfogadni a rendszer alapját jelentő szabályokat és értékeket, ne menjen az üzlet közelébe. Aki pedig kívülről kritizál, nem érti, hogy működik a világ.

Láthatjuk, a gazdasági rendszer minden szintjén lehet felfelé (az egyénszervezet iparág gazdasági rend láncban előre) mutogatni, a nem-cselekvés, a nem-változtatás mellett érveket felhozni. És természetesen lehetséges kóstolgatni is az egyén és az egyes szervezet határait. Próbálkozni olyan kezdeményezésekkel, amelyeket sem jogszabály nem követel meg, sem a szervezeten kívüli érintettek nem képesek erővel, hatalommal támogatni. Az üzletet kívülről kritizálók persze nem különösebben érzékenyek az ilyesfajta próbálkozásokra. Az ő perspektívájukból az ilyen kezdeményezések nem többek porhintésnél, a leghangosabb kritikusok leszerelésére irányuló csalárdságnál, a fogyasztók jóindulatát elnyerni kívánó megtévesztésnél. Pedig elképzelhető, hogy a vállalatokat (az egyénekhez hasonlóan) többarcú, ha úgy tetszik, időnként hasadt személyiségű halandóknak gondolva felfedezhetjük azokat a próbálkozásokat, amelyek elismerésünkre méltóak. (Épp ezzel a problémával szembesülnek azok, akik manapság valamiféle egydimenziós skálán, esetleg egy konkrét számadatba zsúfolva szeretnék megjeleníteni a vállalatok társadalmi-környezeti teljesítményét. Ezek nem egyszerűen leírható, emiatt nem egyszerűen mérhető és megítélhető tulajdonságai egy komplex szervezetnek.)

Vezető üzletemberekkel beszélgetve gyakran merül fel a következő probléma: a jó szándékból, javítani akarásból származó szervezeti (környezetvédelmi, a munkavállalók jogaival kapcsolatos stb.) innovációkat gyakran csak igen komoly belső (pl. tulajdonosi, vezetői) ellenállás árán lehet megvalósítani. Mire azonban az ötletből megvalósult gyakorlat lesz, már ott is hangoskodnak a ?civilek?, a külső kritikusok, akik szerint többet is lehetne, lehetett volna tenni. Ez az elégedetlenkedés (különösen ha kiemelt sajtófigyelemmel párosul) hosszú időre képes elvenni a változtatni akarók kedvét az ilyesfajta kockázatos projektektől. Ez a dilemma az egyes vállalkozások szintjén is fennáll. A szakirodalomban alternatív kapitalistáknak, érték-alapú vállalatoknak nevezett cégek köre gyakran szenved attól, hogy az általuk előremutatónak tartott gyakorlat nagyobb kritikát kap, mint a csendben sunnyogó tétlen főáram. Hát érdemes jobbat akarni?  kérdezhetik, kérdezik (véleményem szerint időnként joggal) ezek a vállalatok. ?Ahelyett, hogy minket támogatnának, ránk jobban fújnak, mint azokra, akik hátulról figyelik, milyen hatást vált ki egy-egy úttörő kezdeményezés.

Magyarországon ráadásul a vállalatok nemigen számíthatnak azokra a tudatos fogyasztókra, akik képesek akár egy-egy progresszív céget el is tartani. Hol vannak a bioélelmiszerek, biokozmetikumok, erőszakmentes ruhaneműk olyan számosságú vásárlói, akik biztosíthatják egy-egy fontosnak tartott érték piacon való megjelenését. (Figyelem, itt nem giga-nagyságrendű vállalatokról van szó, a néhány hazai jó példa mellett folyamatosan hallani elsorvadó mikro-vállalkozásokról.)

Nem kell asszisztálni az üzleti vállalatok megtévesztő környezeti marketingjéhez. Nem szükséges virágokkal köszönteni a Big Oil cégek képviselőit. Nem várható el az elismerő vállveregetés ott, ahol egyszerű jóindulat-vásárlást gyanítunk az elsőre szépnek tűnő gesztusok mögött. Tudom, sokan sokat csalódtunk már, és legtöbben bizalmatlanok vagyunk. Legyünk azonban óvatosak: lehet, hogy valahol valakik éppen a mi segítségünket igénylik ahhoz, hogy valódi változásokat érhessen el odabent.