Azt tartották, Hága mérföldkõ lesz: vagy siker, vagy pedig az a pont, ahol a tárgyalások átfordulnak a teljes kudarc irányába. Már egy éve benne volt a köztudatban, hogy ha nincs megegyezés, akkor várhatjuk az éghajlatváltozást. Igaz, a Hágai Egyezmény is csak a szükséges tizedével csökkentette volna az üvegházgáz-kibocsátást ahhoz képest, ami az éghajlat stabilitásának megtartásához szükséges lett volna.

Természetesen a csodavárást nagy felhajtással körítették, majd tízezren fordultak meg a konferencián a két hét alatt. A színes kavalkád és az események jó része nem kapcsolódott szorosan a tárgyalásokhoz, csak az éghajlatváltozás tényéhez, a pénz szagához és a környezeti katasztrófák elõrevetülõ árnyaihoz. Mindehhez lehetett enni ökológiailag korrekt húslevest. Ne kérdezze senki, hogy mit jelentett ez az ökológiai címke -- csak azt tudom, hogy 5 gulden volt.

Hogy mirõl is szóltak a tárgyalások? Kapukról. Kicsikrõl, nagyokról, nyitottakról és csukottakról. Az országok egyik csoportja azt akarta, hogy minél több és nagyobb kapu legyen nyitva -- és közben azt próbálta elhitetni, hogy nincsenek is kapuk - csak erdõk, amelyek ugye mindent megtesznek az éghajlatváltozás ellen. Az országok egy másik csoportja próbálta a nyitott ajtókat becsukni, s minél jobb zárakat felszerelni rájuk. Volt egy harmadik csoport is, akiknek teljesen mindegy volt, hogy az elõzõ két csoport miért tépi egymás haját, õk pragmatikus alapra helyezkedtek: azzal fenyegették a kapukon veszekedõket, hogy elrontják a játékukat, ha nem fizetnek nekik. Tiszta beszéd.

A kapuk lényege, hogy ki hogyan bújhat ki a Kiotóban vállalt üvegházgáz-kibocsátás csökkentése alól. A legtalálékonyabb és legcinikusabb az az ország volt, ahol szavazatok számlálgatásával szórakoztatták már egy hónapja a nagyérdemût. Attól, hogy a tudósok szerint a kilátások sokkal kevésbé rózsásak, mint pár évvel ezelõtt, senki nem hatódott meg és elég ritkán is került szóba.

A tárgyalások központjában a gazdasági verseny és az egymás kicselezése állt. Az EU próbálta viszonylag mederben tartani a tárgyalásokat, és elérni, hogy minél kevesebb kaput nyitogassanak az angolszász kollégák ill. a távol-keleti tamagocsi gyárosok. A fejlõdõ országok vélt vagy valós érdekeiket felemlegetve állandóan pénzt igyekeztek kicsalogatni a kötelezettségeket vállaló vitatkozókból. Kb. évi 5 milliárd dollár lett volna, amiért nem zavarták volna a kötelezettségeik alól kibújókat. Mert õk nem vállaltak semmit.

Furcsa világ ez az ENSZ. Elvileg demokrácia van és egy ország egy szavazatot kaphat. Valójában minden lényeges kérdést zárt ajtók mögött tárgyaltak, ahova csak nagyhatalmak és erõs érdekcsoportok jutottak be.

De mi is lett az ajtócsukogatás vége? Az utolsó éjjel elkeseredett tárgyalások folytak, nehogy kifulladjon a folyamat, valamit fel lehessen mutatni. A konferencia elnökének kompromisszumos javaslata volt, aminek eredményeképp valós kibocsátás-csökkentés helyett kibocsátásnövekedés következett volna be. De nem lehetett áthidalni a szakadékot. Az utolsó pillanatok nyomását még az angolszász országok próbálták felhasználni arra, hogy egy tisztességtelen ajánlatot tegyenek az EU-nak. Ebben a hivatalosan senki által hivatalosan nem látott ajánlatban kiváltságokat kértek annak ellenében, hogy nem akadályozzák, hogy mások teljesítsék, amit megígértek.

Az EU hosszas belsõ vita után nem fogadta el ezt az ajánlatot. Így tulajdonképpen megmentették egy késõbbi megegyezés lehetõségét. ?gy legalább valami remény még maradt, tekintve, hogy a konferenciát hivatalosan nem fejezték be, csak felfüggesztették. Májusban, Bonnban majd folytatódik a kisebb-nagyobb kapuk nyitogatása, csukogatása.