A bányatérségben maradt veszélyes hulladékok -- elsősorban szénhidrogének -- életidejének becslésére vonatkozó adatok megalapozatlanok. A tanulmány készítői a szénhidrogének lebomlását öt évre becsülték. Az EKHT ide vonatkozó megállapításai már csak azért is megalapozatlanok, mert nem beszélnek a koncentráció viszonyokról, illetve úgy számol, hogy a tervezett vízfelengedést követően a víztérfogatban a szennyező anyagok homogén módon megoszlanak. A lent hagyott szénhidrogénekkel kapcsolatban - melyek mennyisége az EKHT öt évre visszamenő veszélyes hulladék mérlegéből számolva is többtíz tonnára tehető - a legfontosabb aggályok a következők:

A lenthagyott olajféleségek toxikológiája még eredeti állapotukra vonatkozóan sem ismertek.

A bánya mikrobiális ökoszisztémái a lent hagyott szénhidrogéneket valamilyen módon megtámadják, és azok egy részét esetleg rendkívűl mérgező vegyületekké alakíthatják (PAH).

A helyzetet bonyolítja, hogy a DRV tisztítóművét elhagyó vizet közegészségügyi okokból klórozzák. Aggodalmat keltő a víz többszörös és erőteljes klórozása, mert a szolgáltatott ivóvízben klórozott szénhidrogének előfordulása is várható.

A szénhidrogéneken túl (hidraulika olajok, dieselolajok, különféle emulziók) több tíz tonna nagyságrendű - a szállítószalagok kopásából eredő - gumipor, a gépjárművek kipufogógázaiból származó korom és néhány száz köbméter bitumen és aszfalt, amelyek bővítik még a veszélyes anyagok listáját. (Az aszfalt egy részét a Gaja Egyesület kérésére kihordták ebből a bányatérségből.)

Az EKHT-ban előírt és a bányával szemben elvárásként megjelenő, a vízfelengedést megelőző "takarítással" a szennyezéseknek csupán egy töredéke távolítható el.

Az aszfalttal/bitumennel kapcsolatban megjegyzendő, hogy az EKHT-ban szereplő ún. kioldási kísérleteket nem a majdani bányaviszonyoknak megfelelően végezték. Itt többhetes, a majdani bányavíznek megfelelő összetételű rendszerben, bakteriális biofilmek képződésére időt és lehetőséget hagyó feltételek mellett kell végezni a kioldást!

Az EKHT - egyébként a bánya részéről dícséretes módon megadott adatai - döbbentették a Gaja Egyesületet arra a felismerésre, hogy Székesfehérvár és környéke 1998 decemberétől már hasonló módon szennyezett elárasztott bányatérségből kapja az ivóvizet. Az EKHT-ban hiába keresték a Rákhegy II vízbázisra utaló vízelemzési adatokat, holott ez az analógia kézenfekvő lett volna. Így megállapították, hogy az EKHT pontosan a felszín alatti vízminőség várható alakulásával kapcsolatban nem tesz lehetővé becsléseket.

A vízbázis 1994-től a Dunántúli Regionális Vízmű Rt (DRV Rt) Fejér Megyei Igazgatósága (Székesfehérvár) tulajdonában és kezelésében van.

A Rákhegy II vízbázis területén a víz felengedését 1998 december 2-án kezdte meg a DRV Rt. A Gaja Egyesület azt remélve, hogy a vízbázis bányatérség elárasztására vonatkozó előtanulmányokat talál, a hatóságokhoz fordult, hogy a jelenlegi EKHT-val kapcsolatban a kritikai észrevételeit megtegye. Kiderült, nem készült hatástanulmány, mert az engedélyek kiadása idején - 1993-ban -- ez még nem volt előírás. Emiatt nem került sor társadalmi egyeztetésre, és így az egész tevékenység éppen a legjobban érintettek, a fogyasztók és az őket képviselő civil szervezetek számára nem volt átlátható.

Így a "Bitó II" --re vonatkozó, az EKHT ürügyén megfogalmazott valamennyi probléma Rákhegy II vízbázissal kapcsolatban nagy mértékben felerősödve merült fel. A Gaja Egyesület több ízben kért a nyersvízre vonatkozóan tájékoztatást a DRV-től, mivel a KDT VIZIG-en talált, a vízfelengedéssel kapcsolatos szakmai anyagok további aggodalomra adtak okot. A DRV a kérésnek a mai napig nem tett eleget. Így megtagadta a dolog mélyebb megértését esetleg elősegítő - a VITUKI által 1997-ben készített - tanulmány másolatának átadását. A KDT VIZIG irattárában (B-52 jelű,) a Magyar Hidrológiai Társaság megrendelésére 1987-ben készített tanulmányból kitűnik, hogy a Bitó II EKHT-ban közölteknél lényegesen több féle, és jóval nagyobb mennyiségű veszélyes és nem veszélyes hulladék maradhatott lent az 1998-ban elárasztott Rákhegy II vízbázis bányatérségben.

Immár egy éve abból a nyílt bányatérségből szolgáltatják az ivóvizet, amelynél még a kőzet szűrőhatása sem védi a fogyasztókat. Régóta köztudomású, hogy a használaton kívüli aszfalt veszélyes hulladék. Erről nem csak a 102/1996. (VII.12.) Korm. rendelet "a veszélyes hulladékokról" rendelkezik, ez a tény már azelőtt is ismert volt. Rákhegy II vízbázis úgy lett elárasztva, hogy az aszfalt teljes mennyisége lent maradt. A térség takarítását a Bitó II-höz nem is hasonlítható minőségben, ráadásul társadalmi kontroll nélkül végezték el. Előállt az a helyzet, hogy egy országos jelentőségű ivóvízbázis esetében "aszfaltról itatják" a fogyasztókat.

Összességében el kell mondanunk, hogy a fenti helyzetet előidéző döntések sorozata nem csupán etikátlan, hanem szakmailag sem volt megnyugtatóan előkészítve, és a társadalmi kontroll teljes kizárása miatt törvénysértő is.