Pellengérünk a magyar kólapiacnak immár kb. 92 %-át uraló két multinacionális óriással, marketingmunkájukkal és ezek környezeti hatásaival foglalkozik. Reméljük nem sértõdik meg a PepsiCo, hogy riválisa gyakrabban szóba kerül. Ennek oka egyszerû: a Coca-Cola cégrõl többet tudunk - egyébként nekünk tökmindegy.

A Coca-Cola birodalom a világ majd kétszáz országának piacán kb. 1700 palackozóüzemet tart fenn. 1995-ös bevétele 18 milliárd dollár, ebbõl 3 milliárd a tiszta nyereség. A cég igazi terjeszkedése a II. világháborúhoz kapcsolódik: a harcoló amerikai csapattestekkel együtt vonult a Coca-Cola egység is (háború végére Európában és Afrikában már 60 palackozójuk üzemelt). Az azóta eltelt 40 évben a cég figyel és lecsap (Coca-kolonializmus - mondja erre a szakzsargon).

Amíg mi errefelé például a rendszerváltással görcsöltünk, a Coca-Cola kalkulált. Secperc kiszámolta, hogy a mi bomladozó kelet-európai piacunkon 137 millió torok vágyik csúcsérzésre, ami ugye potenciálisan legalább 630 millió rekesz üdítõt jelent. A 400 millió dolláros kampánnyal beindított "Ugrórajt Mûvelet" célja, a volt szocialista piacon uralkodó Pepsi visszaszorítása volt.

A cég 1990-ben már serény tárgyalásokat folytatott a Budapesti Likõripari Vállalattal és a kormánnyal (az elõbbit meg is vásárolta). Kivárta a palackozóüzemek privatizálását és a velük folytatott tárgyalások elõfeltételûl szabta, hogy azok hagyjanak fel az addig gyártott üdítõk töltésével. Nem egy jó pont, de a kedvesemlékû Bambi, Márka, Et-üd, Sztár és Utas üdítõinket önként és dalolva cseréltük le a sokat szidott "imperialista mákony"-nyal.

Környezetvédelmi megközelítésben a probléma a következõ: a tõkeerõs multinacionális cégek termékeikhez új piacot készülnek legázolni (de legalábbis egymással felosztani). Jelentõs ráfordításokkal új üzemeket építenek vagy felvásárolják a meglévõ palackozókat és saját csomagolóanyag hátteret, terjesztési hálózatot építenek ki. A hátrányok egyoldalú túlhangsúlyozásával igyekeznek a betétes üvegrendszert minél gyorsabban eltüntetni, eldobó csomagolásokkal leváltani (ezeknél ugyanis nem a rendszerbõl kiesõ üvegeket kell pótolni, hanem minden vásárláskor rá lehet sózni a vevõre a csomagolóanyagot is). Könnyen partner lesz ebben a üvegvisszaváltást nyûgnek érzõ kereskedelem és vendéglátóipar (jutalmul kapnak hûtószekrényeket). Az állampolgárok átszoktatását pedig meg lehet könnyíteni ügyes árképzéssel, akciókkal, üveggyöngyökkel és a nyereményjátékokkal (ezek célpontja sosem az üveges termék).

Míg a többutas csomagolás kis szállítási távolságokat és nagyobb élõmunkát feltételez - az eldobó csomagolásnál szükségszerû a nagykapacitású, automata gépsorok beállítása és a termelés koncentrációja (pl. Gyõrbõl látják el az egész országot dobozos Coca-Colával).

Ezek ökológiai következménye a szállítási távolságok növekedése (nagyobb környezetszennyezés) - piaci kihatása pedig az áremelések és a kis palackozók (mást palackozók) tönkretétele. Csökken a választék, nõ a munkanélküliség. Az egész folyamat végén pedig ott tupírozza szeméthegyeinket a sok csomagolóanyag-hulladék - amirõl gyártó-kereskedõ tudni semmit nem akar.

A cég stratégiáját így foglalta össze Roberto Goizueta, a Coca-Cola Corp. fõnöke: "2000-re olyan elosztási hálózatot alakítunk ki, hogy a Föld mind a hatmilliárd lakosának csupán a kezét kelljen majd kinyújtania, ha megkíván egy korty Coca-Colát". A Föld harmadik országaiban már ma is sokszáz millió ember nyújtogatja a kezét. Mintha a magyar aluljárókban is egyre többen lennének. Nem vagyunk benne biztosak, hogy pont a kólára vágynak...