Figyelmeztető üzenet

Ez a cikk kb. 15 éve íródott.
A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Tanulmányúton Vermontban

Év: 
1995
Szám: 
Ősz
Szerző: 
Munkácsy Béla

Az Amerikai Egyesült Államok 50 tagállama közül nem sok akad amelynek példája követésre érdemes volna - a fenntarthatóságtól a világnak ezen a részén állnak talán a legtávolabb. Van azonban ennek a hatalmas kiterjedésû országnak egy kicsiny szeglete a keleti part közelében, az Északi-Appalache vonulatai között, amely e tekintetben is meglepõen jó eredményeket tud felmutatni.

Vermont. Kiterjedése körülbelül akkora, mint a Dunántúl, lakosainak száma 2 millió körül van. Legnagyobb városa mindössze 40 ezer lakosú. Az ipari tevékenységet egyetlen IBM üzem és egy országos hírû fagylaltgyár reprezentálja, a lakosság főként a szolgáltatásokból, ezen belül is leginkább az idegenforgalomból él. Az erdõvel borított területek aránya mintegy 80%. Röviden: Schumacher "kicsi szép" gondolatköre itt tényleg megvalósulni látszik.

Tíz napos ott-tartózkodásunk célja az volt, hogy megismerkedjünk az államban folyó környezet- és természetvédelmi tevékenységgel és aztán tapasztalatainkat felhasználva ki-ki saját városában kamatoztassa a tanultakat.

A meglehetõsen szoros program lehetõséget nyújtott arra, hogy a környezetvédelem szinte minden területérõl kapjunk némi információt. Mindezek alapján megállapítható, hogy a legtöbb probléma megoldását illetõen mi, magyarok sem vagyunk elmaradva, van azonban egy terület, ahol sikerült áttörést elérniük, ez a hulladékkezelés.

A siker záloga egy állami szintû törvény, mely 1987-ben lépett életbe. A kerettörvény a hulladék keletkezésének megelõzését tartja elsõdleges fontosságúnak, ennek érdekében kötelezõvé teszi a megtermelt hulladék mennyiségével arányos szemétszállítási díjak bevezetését. A hulladékkezelési eljárások közül kiemeli az újrahasználat és az újrafeldolgozás fontosságát. Ennek elõsegítése érdekében támogatja úgynevezett "szilárd hulladék kerületek" (továbbiakban: SZHK) létrehozását. Ezek lényege az, hogy egyes térségek önkormányzatai összefogva, közösen igyekezzenek a hulladékkezelés terén elõbbre lépni. Ez annál is inkább fontos, mivel a törvény értelmében öt éves idõtartamon belül (azaz 1992-ig) meg kellett szüntetni a megfelelõ mûszaki védelem hiányában mûködõ hulladéklerakók tevékenységét.

A következõ lépésben az államban mûködõ környezetvédelemért felelõs minisztérium (már angol elnevezése is merõben eltér a hazánkban szokványostól, pontos fordításban: Természeti Források Képviselete) 1989-ben elkészítette a hulladékkezeléssel kapcsolatos állami program csomagot. Ennek leglényegesebb pontja az, amely megköveteli a helyhatóságoktól, illetve az SZHK-tól a lerakásra kerülõ hulladék mennyiségének 40%-os csökkentését 2000-ig. Ehhez a minisztérium természetesen a segítségét is felajánlotta. A szakmai tanácsadáson túl átvállalják a szelektív gyûjtõ központok és komposztáló létesítmények mûködési költségeinek finanszírozását a teljes összeg 40%-áig (az ehhez szükséges pénzt külön a hulladékra kivetett adókból tudják biztosítani).

A minisztérium támogatásával a háttérben, a helyhatóságok és az idõközben létrejött 11 SZHK mindent megtesz a siker érdekében. Húsz településen kötelezõen elõírták a hulladékok szelektív gyûjtését. A szelektív gyûjtésnek alapjában kétféle módja terjedt el: a hulladékudvar, illetve a járdaszéli (kerbside) begyûjtés

A hulladékudvaros megoldás sokkal olcsóbb, de a tapasztalatok szerint kevésbé hatékony. Ottlétünk alatt két ilyen jellegû üzemet is sikerült meglátogatnunk. Az egyik egy komolyabb létesítmény volt Hartford városka határában, mely magán a begyûjtésen kívül egyéb tevékenységet is végez. Az egykor hulladéklerakónak használt, majd rekultivált területen épült csodaszép üzemépület egyik szárnya oktatóközpontként funkcionál, melyben játékos eszközökkel fõként a fiatalság szemléletformálásával foglalkoznak. Másik tevékenységük a szelektíven gyûjtött hulladék szállításra való elõkészítése (tömörítés, darálás), mivel az állam területén a másodnyersanyagok feldolgozásával - ipari tevékenység híján - nem foglalkoznak. A másik telephely jóval szerényebb - és természetesen jóval olcsóbb - kivitelezésû volt, feladata csupán a begyûjtésre korlátozódott. Látogatásunk során azt tapasztaltuk, hogy a kevésbé hatékonynak elkönyvelt hulladékudvarok mindkét helyszínen komoly forgalmat bonyolítottak (persze ebben a szemléletformáláson túl komolyan közrejátszik a hulladékmennyiséggel arányos, amerikai viszonylatban igen magas hulladékszállítási díj is).

A járdaszéli gyûjtés itteni módszerének jellegzetessége az, hogy a lakosságnak nem kell teljesen szétválogatnia a hulladékot. Csupán egyetlen külön tartály szolgál arra, hogy a meghatározott anyagféleségeket abba helyezzék. A tulajdonképpeni szétválogatásra kétféle módszer terjedt el. Az egyik esetben az osztott rakterû hulladékszállító jármû személyzete végzi a válogatást, a másikban külön üzemet létesítettek a szelektálásra. Így az elõzetes részleges válogatás eredményeképp a fontos másodnyersanyagnak számító papír sem szennyezõdik, újra bekerülhet a gazdasági körforgásba.

Mindezeknek köszönhetõen a kommunális hulladékból összegyûjtött másodnyersanyagok mennyisége 5 év alatt (1987-1992) duplájára, 20%-ra nõtt. Döntõ különbség, hogy míg az amerikai városokban a támogatás hatására ezek a vállalkozások jól prosperálnak, addig hazánkban a sok probléma és a támogatás hiánya miatt napról-napra tengõdnek.

A legtöbb helyhatóság a szerves eredetû hulladék kezelése érdekében komposztálási programokba kezdett. Ennek is kétféle módja terjedt el. Az egyik esetben (akárcsak hazánkban Székesfehérváron a családi házas kísérleti területen) a lakosság maga végzi a komposztálást a termelõi áron biztosított berendezések segítségével. A másik módszer viszont központi komposztáló telepre épül (mint Fonyódon).

Kiemelten foglalkoznak a veszélyes hulladékok elhelyezésének kérdéseivel is. Ezek összegyûjtésére ezidáig 3 állandó telepet hoztak létre, ahonnan a nyolc speciális veszélyeshulladék-lerakó egyikére szállíthatják a problémás anyagokat. 1991 óta, épp a kommunális hulladékban elõforduló veszélyes anyagok miatt 47 mûszaki védelem nélkül mûködõ depóniát zártak le, és megfelelõ szigeteléssel ellátott új lerakókat alakítottak ki (1995-ben a kommunális hulladéknak csak 20%-a kerül védelem nélküli lerakóra). Mindemellett külön oktatási programokat dolgoztak ki annak érdekében, hogy ne növekedjék tovább ennek a hulladéktípusnak az aránya.

Az utazás és tapasztalatszerzés tehát megvolt, most jön a munka neheze, a megszerzett tapasztalatok beültetése a hazai gyakorlatba. Remélhetõleg a jövõben az eredményekrõl és nem a kudarcokról kell majd beszámolnom...