A visszaváltható szatyrokban az a környezettudatosság, hogy az illető nem kidobja a zacskót, hanem elviszi az áruházba, ahol a régi helyett kap egy újabbat. Egyre több fogyasztó hiszi el magáról, hogy környezettudatos, mert ilyen akciókban részt vesz vagy mert környezetbarát jelzéssel ellátott zacskót vásárol a boltban.

A fogyasztóban tisztelem a szándékot, és csak bátorítani tudom arra, hogy minél kevesebb hulladékot dobáljon a kukájába. No, de a teszkós akcióban mi a zöld? A szelektív gyűjtőszigetre való elhordással pont ugyanúgy el lehet érni az újrahasznosítást, a plusz az egészben egyáltalán nem a környezettudatosságról szól, hanem az akcióóóóról, mi másról. Csak egyszer fizetünk, de azért a pénzért jó sok nejlon zacskót állítanak elő nekünk. Szóval, kedves fogyasztó, ugye, hogy megint a pénz a cél, nem is annyira a környezettudatosság?

 Kémiázzunk egyet alapfokon!

A műanyag zacskók fő építőeleme az etilén nevű szénhidrogén. Ezekből készítenek ipari körülmények között mesterségesen hosszú, nagy rugalmasságú, ugyanakkor terhelhető polietilén (PE) láncokat. A polietilént gyorsan fogyó kőolajunkból nyerik, vagyis az egyik legszűkösebb energiaforrásunkat pazaroljuk a zacsikra. Az USA-ban az évi 100 milliárd szatyor előállításához 12 millió hordó kőolajat használnak fel. Minden termék, amire az van írva, hogy LDPE, HDPE¹, illetve amelyeken az újrahasznosíthatóságot jelző körbe nyilas háromszögben a 02 (LD) és a 04 (HD) számok szerepelnek, ilyen anyagból készülnek. A nálunk boltban kapható zacskók jellemzően LDPE-ből készülnek. Az etilén önmagában nem mérgező, a veszélyesanyag-tartalom többnyire az adalékoknak tulajdonítható: ezek között vannak krómtartalmú katalizátorok, nikkeltartalmú fényvédők, mérgező antioxidánsok és rákkeltő égésgátlók.

 És most matekozzunk kicsit!

2007. évi adatok szerint a hazai lakosság évente kb. 300 000 t műanyaghulladékot termel, aminek kb. 16%-a kerül újrahasznosításra. Naponta közel 1 300 000 db műanyag bevásárlószatyor kerül forgalomba – szerepel Olajos Péter, volt EP képviselő jelentésében. A magyarországi csomagolóipari vállalatok 2004-ben 8900, 2005-ben pedig 9800 t műanyag zacskót és szatyrot gyártottak. Becsült adatok alapján nálunk kb. évi 1,8 milliárd műanyagszatyor kerül a szemétlerakókra vagy a szemétégetőkbe. Rosszabb esetben az árokpartra, a fákra, vagy a vízbe. A szelektív gyűjtőkbe alig, hiszen a lakosság jelentős része nincs tisztában azzal, hogy sok helyre nem csak a PET-palackokat, hanem a zacskókat is be lehet dobni.

Ma a Föld műanyagszatyor kibocsátása havonta kb. 38 mrd db, vagyis napi 500 millió. Az egy főre jutó mennyiség Németországban évente 65 db, Ausztráliában 161 db, Nagy-Britanniában 200 db, az USA-ban 330 db.

2007-ben Magyarországon a polietilén iránti éves kereslet kb. 1800 ezer tonna, és az európai műanyaggyártók érdekvédelmi szervezete (Plastics Europe) kiemeli, hogy a közép-európai piacokban még jelentős növekedési potenciál van, azaz úgy számolnak, hogy tovább fog nőni a fogyasztásunk. 2005-ben 24 kg/fő volt a közép-európai műanyagfogyasztás, és terveik szerint 2015-re ezt 48kg/főre fogják tudni feltornázni. Szép jövő…

Jöhet a biológia

Már amennyiben a biológiai úton lebomló zacskók terén is szükséges néhány tévhitet tisztázni.

Egy hagyományos szatyor teljes szétaprózódási ideje 300-400 év, bár erre vonatkozóan nincs gyakorlati tapasztalat, de az unokáink is látni fogják. A műanyag zacskókból képződő hulladék kezelésének egy új, ám annál kétségesebb módszere a biológiai bontás. Szándékosan keverik az emberek fejében a kétféle „lebomló” zacskót. A kukoricakeményítőből, vagy pl. tejsavból erjesztéssel előállított polilaktid (PLA) természetes polimer, amely a komposztálás során elbomlik. Ezzel szemben létezik az ún. "oxo-biodegradációs úton lebomló" műanyag (durván hangzik, de semmi vész), amely a piac nagy részét kiteszi, lebomlónak titulálják, ám igen távol áll a természetestől. A környezetbarát minősítést megkapta, ennek ellenére a bomlása nem természetes, mert bomlást megindító anyagot tartalmaz, tehát nem a komposztálásra jellemző mikrobiológiai folyamatok (bacik és gombák) okozzák a szétesést. Ezek az anyagok csak nagyon tökéletes ipari komposztálási körülmények között tudnak elaprózódni – és nem lebomlani (!) –, egy szemétlerakón vagy egy kerti komposztálóban nincsenek meg ennek a feltételei. Másik probléma, hogy az így előállított polietilén zacskók ugyanúgy felemésztik a természetes erőforrásokat. Tegyük hozzá, hogy a keményítőből készült műanyagnál is hosszú távon problémát jelent a föld túlzott használata, az erdőpusztítás, az erózió, sőt, a génmanipuláció kérdése is előkerül. Egyébként meg ember legyen a talpán, aki tapintásra meg tudja állapítani.

A festék, színezék, tinta stb. minimális mennyiségű (<0,01 tömeg%) nehézfémet tartalmazhat, továbbá az anyag nem tartalmazhat nagyon mérgező, mérgező, rákkeltő, mutációt okozó, a fogamzó- vagy nemzőképességre ártalmas összetevőt. Mégis, mostanában több olyan hír is napvilágot látott, amely szerint magas a nehézfémtartalma ezeknek a „bioműanyagoknak”. A hab a tortán, hogy ezek a káros anyagok éppen a mesterséges bontás beindítása miatt szükségesek.

Mégis, miért ez a hisztéria a zöld zacskók terén? Mert a termékdíj törvény kimondja, hogy amennyiben 25%-a az összes forgalmazott nejlon zacskónak környezetbarát védjeggyel van ellátva, és kellő mennyiségű újrahasznosításról tud számot adni a gyártó, lényegében mentesül a termékdíj terhe alól.

A zacskó helyett pont megfelel a kosár vagy a tenyérnyire összecsukható textiltáska a sarki közértbe való leugráshoz. A nagy placcot elfoglaló város széli kereskedelmi hodályoknál meg mondja már meg valaki, hogy miért van szükség nejlon zacskóra? Fogom a bevásárlókocsit, betolom a boltba, telepakolom, kifizetem, kitolom a kocsihoz, árut beteszem a csomagtartóba, hazaszállítom… hopp, majd’ elfelejtettem.. be kell vinni az árut a kocsiból a lakásba! Tényleg ezért a néhány lépésért veszünk zacskót?!

Lehet, hogy tök felesleges a műanyag zacskó?