Százás? – kérdezte az ukrán határõr kicsit idegen kiejtéssel, de azért jól érthetõen, és kezét könyékig bedugta autónk ablakán. Egy pillanatra sem jöttem zavarba, kiválasztottam egyet az elõre összekészített százforintosokból, és bátran átnyújtottam sofõrünknek, Beregszászi Zolinak, aki beletette az egyenruhás tenyerébe. Tudjuk jól, egy utazás sikere nagyrészt azon múlik, hogy az ember jó útitársakat válasszon. Beregszászi Zolit nemcsak a neve predesztinálja a kárpátaljai tanulmányútra, de a hajdúböszörményi Zöld Kör tagjaként már egy magyar-ukrán civil partnerség erõsítésére indított projekten is dolgozott. Nem csoda, hogy tudja, hány helyen kell százast fizetni, mennyi a grivnya árfolyama, és hol lehet Beregszászon a legjobb húsos pirogot kapni. De ne feledkezzünk meg delegációnk többi tagjáról sem. Az anyósülésen Mádi Péter, a nyíregyházi E-misszió Természet- és Környezetvédelmi Egyesület munkatársa, aki szintén nem kezdõ versenyzõ. Környezetvédelmi kapcsolatokat eddig még nem nagyon épített Kárpátalján, de – ahogy az egy nyíregyházi fiatalhoz illik – már sokszor járt a határ túloldalán. Mellette Szilágyi László, a HuMuSz elnöke, aki egy tízessel öregebb a kelet-magyarországi fiúknál, ezért aztán némi hunyorgás után bármilyen cirill betûs feliratot simán elolvas. Végül elõl, a mitfahrer-ülésen – a százasok mellett – a krónikás, Gadó György Pál, aki utoljára 1973-ban szüleivel utazott át Kárpátalján – helyismerete tehát kicsit elavult – de orosz tagozatra járt, és az egykori Szovjetunió több területérõl gyûjtött tapasztalatokat.

Beregszász, a magyarság központja

Begördülünk Beregszászra. Az esõ esik, a város nem a legszebb arcát mutatja. Kátyús, kopott, de azért az épületeken látszik, hogy kitatarozva gyönyörûek lennének. Egy harmincezres városban vagyunk, ahol a lakosságnak több mint a fele magyar. Az utcanevek is ki vannak írva magyarul. A Belvárosban könnyen megtaláljuk Gmitra Gyurit, aki jó házigazdaként elkísér a Sörkert panzióba. Büszke vagyok magunkra. Hiába Sörkert, semmi sör, már indulunk is gyalog a két kilométerre lévõ szeméttelep felé, hogy még világosban lássunk belõle valamit. A Vérke folyó medre a város szélén tele van szeméttel.

Mire kiérünk a szeméttelepre, már erõsen szürkül.

Gmitra Gyuri, a GEOPLAN Környezetvédelmi Információs Központ megbízott ügyvezetõ igazgatója, otthonosan mozog itt, hiszen 2006-ban Beregszász önkormányzatának felkérésére õk végezték el a lerakó feltérképezését. A GEOPLAN, mint a budapesti ELGOSCAR-2000 Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Kft. leányvállalata, nem sokkal azelõtt kezdte meg beregszászi mûködését. Gyuri egy percig sem titkolja, hogy ez a szeméttelep semmiféle komoly környezetvédelmi elõírásoknak nem felelne meg. Nézzük a légifelvételek másolatát, de aztán el kell tenni a dokumentációt, mert az esõ egyre jobban esik. Azt a területet közelítjük meg, ahova most rakják le a város hulladékát.

Az elõzõ napi esõk miatt nagy sárban és óriási pocsolyák között haladunk, de a távolban lángol a szemét. Öngyulladás most nem jön szóba, valószínûleg az „önkéntes hulladékhasznosítók” gyújtottak tüzet, bár embert már nem látunk sehol. Komoly sárdagasztás árán kijutunk az aszfaltútra, és a Sörkert felé indulunk.
Nem mondom, hogy elsõ napunkon szívderítõ dolgokat láttunk, az esõbõl is elegünk van, mégis érthetetlen módon derûs hangulatban kutyagolunk vissza a városba.

Talán azért, mert Gyurin már ekkor azt láttuk, ami késõbb alapélményünkké vált: az itteni emberek nem esnek pánikba a nehézségektõl, hanem keresik a megoldásokat. Este a Sörkert panzió sörei mellett megismerkedhetünk Oleg Szuprunenko-val, aki egy helybeli kis civil szervezet vezetõje, de ugyanakkor kutató, hulladékgazdálkodási szakértõ és újságíró is. Hamar kiderül, hogy a hulladékgazdálkodás alapkérdéseirõl nagyon hasonlóan gondolkodunk. Kérésünkre Oleg írásban is összefoglalta, hogy milyennek látja Kárpátalja hulladékgazdálkodását. Szerettünk volna találkozni egy helyi hatósági emberrel is, aki zaftos veszélyeshulladékos sztorikat tud, de sajnos nem sikerült.
Sokat beszélgetünk angolul, de ha Oleg belefárad, mi meg az oroszt nem értjük pontosan, akkor még mindig ott van Gmitra Gyuri, aki nagyon jól tolmácsol. Úszkálunk a többnyelvû közegben. Beregszászban letelepedett eloroszosodott ukránokról beszélgetünk, aztán arról, hogy a magyarok a szovjet idõkben inkább oroszul tudtak, 1991 óta az ukrán a hivatalos nyelv, ami némi nehézséget okoz, de a helybeliek gátlás nélkül keverik az ukránt az orosszal. Közben Beregszászi Zoli is felbátorodik, és az egykori oroszórákon elsajátított tízszavas szókincsébõl értelmes mondatokat próbál összerakni. Jól szórakozunk.

Száguldunk kelet felé

12-én reggel Beregszászból Kárpátalja délkeleti része felé indulunk. Ezúttal már két autóval, hiszen a vendéglátók csapata bõvül. Az útirány: Nagymuzsaly, Bene, Csetfalva. Ha igazi turisták lennénk, találnánk nevezetességeket, hiszen mindhárom magyar faluban van egy-egy gótikus templom. Mi viszont csak arra koncentrálunk, hogy milyen élénken virítanak a Bereg-Vertikál Kft. sárga kukái.

A Vertikál a magyar Polgárdiban székel, tehát már megkezdõdött a magyar cégek kárpátaljai térhódítása. Nagy eredménynek számít, hogy a falvakban most már sokfelé van rendszeres szemétszállítás. Ez persze csak Kárpátalja déli részére, a sík területekre igaz. Nem láttuk, de szavahihetõ vendéglátóink mondták, hogy a Kárpátokban nincsenek hivatalosan kijelölt lerakók, és nincs hulladékszállítás. A szûk völgyekben vagy közvetlenül a folyóba öntik a szemetet, vagy illegálisan lerakják valahová, aztán mikor a vízszint emelkedik, végül csak a folyó viszi el. Ezek a hulladékok jelennek meg a nagy áradások idején a Tisza magyarországi szakaszán.

Megérkezünk Csetfalvára, és mint valami jó japán turistacsoport el is töltünk itt majdnem 10 percet. Pedig annyi kiderül, hogy a kazettás famennyezetû gótikus templom, a Tisza-part, Móricz Zsigmond emléke, és különösen a gyümölcstermesztésbõl és kiegészítésképpen vendéglátásból élõ helybeliek több idõt megérnének.

Számunkra a legfõbb nevezetesség Nagy György, vagyis Gyuri bácsi, aki 15 éven keresztül a falu polgármestere volt. Kora miatt egyáltalán nem lenne természetes a gyuribácsizás, de egész Kárpátalján mindenki így hívja.

A következõ két napot vele töltjük, és közben megtapasztaljuk, hogy milyen sokat tud Kárpátaljáról, és õt is milyen sokan ismerik. 45 éves koráig Tiszaújlak csapatában futballozott. Nem könnyen sodorták el, az biztos. Sportkapcsolatai behálózzák a régiót. Az elmúlt egy évben Gyuri bácsi az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség szervezési koordinátoraként dolgozik.

Ismerõs szemlélet
Nagyszõlõsön egyenesen a helyi hulladékkezelõ cég irodájába érkezünk. Zsidik Béla a 2007. január 1. óta mûködõ AVE Vinohragyiv Kft. társigazgatója fogad minket. A Vinohragyiv Nagyszõlõs ukrán neve, az AVE pedig egy osztrák tulajdonú cég, amely Magyarországon is igen aktív. A nagyszõlõsi Kft. alapításában és irányításában is komoly szerepe volt/van az AVE Magyarországnak. A nagyszõlõsi járásban több mint 30 faluban indult meg a szemétszállítás, ami az elõzmények ismeretében nagy dolog. A tömbházban élõknek kb. 450 Ft-nyi, a falusi házban élõknek 350 Ft-nyi szemétdíjat kell fizetniük havonta. Ám ezek az árak nyilvánvalóan emelkedni fognak. 2008-ban elkezdenek az ukrán és EU-elõírásoknak megfelelõ korszerû hulladéklerakót építeni, de már van 25 éves koncepciójuk az egész megyére, amelyben egy komoly méretû hulladékégetõ szerepel. Természetesen humuszos lelkesedéssel elkezdjük Zsidik urat gyõzködni arról, hogy itt a nulláról egészen más rendszerû hulladékgazdálkodást kellene kialakítani. Hulladékmegelõzés, házi komposztálás, szelektív gyûjtés és újrafeldolgozás! A szelektív gyûjtés eddig csak néhány vállalatnál indult meg. Az üveget Kijev alá szállítják, ami elég messze van. Lemberg mellett van még egy kisebb üzem, sajnos a husztit 5-6 éve bezárták. Zsidik úr udvariasan hallgatja érveinket és fogadja tõlünk a KukaBúvár számokat (a lapot természetesen már ismerte!). Két dolog derül ki a beszélgetésbõl: 1. A HuMuSz-nak több ideje volt, hogy az ok-okozati összefüggéseket végiggondolja, mint a nemrég alakult cég vezetõjének. 2. Az AVE mûködési rendszerébe nem igen lehet beilleszteni a mi logikánkat. Barátságban váltunk el.
Husztnak romvárát, annak bús düledékeit egyáltalán nem látjuk, de azért a szürke idõben lelkesen nézzük, hogy Gyuri bácsi melyik domb felé mutat. Kiderül, hogy Oleg egyáltalán nem tud Kölcsey epigrammájáról. Hazafias feladatomnak érzem, hogy a lényegét oroszra fordítsam, de azért csodálkoznék, ha legközelebbi találkozásunkkor Oleg elszavalná. Jobban emlékszem a técsõi ebédre, mint a közszolgáltatókkal folytatott beszélgetésre. Szilágyi elnök úr viszont egy percre sem kapcsol ki, óriási vehemenciával magyarázza a helybeli illetékeseknek a Zero Waste, vagyis nulla hulla koncepció lényegét. Sajnos, még mielõtt elérné célját, a két úr távozik, igazgatótanácsi ülésre kell menniük.

Gazdagság és nyomor Aknaszlatina környékén

Az út menti bokrok mindenhol narancsszínû krepp-papírcsíkokkal vannak „díszítve”. Bizony, nem régen itt választások voltak (errefelé gyakran vannak ilyenek), és a Juscsenkó-féle „narancsos forradalom” jeleit tették ki mindenhová. Csak összeszedni felejtették el. Timosenkó asszony fehér szalagokkal operált, szép lett tõle az ország. Érdekes, hogy Gyuri bácsi másként vázolta fel az ukrajnai nagypolitikai viszonyokat, mint ahogy nekünk a magyar híradóból kisült, de ebbe most ne bonyolódjunk bele. Sokkal tanulságosabb, amit a helyi magyar szervezetekrõl, a helyi politikáról megtudtunk, itt is hasonló küzdelem zajlik, mint Erdélyben.

A Rahó felé vezetõ fõútról Aknaszlatina elõtt lekanyarodunk balra. Százával épültek itt az elképesztõ méretû családi házak. Nem vagyok építési vállalkozó, megbecsülni sem tudom, de szerintem vannak köztük 500 méter alapterületûek, háromszintesek.

Gyuri bácsi szerint a házépítõk kereskedelembõl gazdagodtak meg. Ezekkel a házakkal összefüggésben nem hangzott el, de tény, hogy Ukrajna függetlenné válása után zárolták a bankszámlákat, sok kisember megtakarított pénze is elveszett. Pontosabban a politikusok újra és újra hitegetik õket, hogy majd hozzájutnak, de eddig semmi nem történt. Gondolom, hogy a bizalomvesztés is oka lehet, hogy ha valakinek van pénze és nincs külföldi bankszámlája, az ingatlanba fekteti.
Ezek után elég sokkoló az aknaszlatinai sóbánya környéke! Aknaszlatina a romániai Máramarosszigettel szemben, a Tisza jobb partján fekszik, a két település régen szoros kapcsolatban volt egymással, alig egy éve az 1944-ben felrobbantott hidat ismét átadták a forgalomnak. Érkezésünkkor csak annyit tudunk, hogy a bányaszanatóriumot akarjuk megnézni.

A felszínen elképesztõ állapotú épületek, rozsdásodó vasoszlopok, leomló betonfalak és egy vasállványra kitett Lenin-fej fogad. A bejáratnál a fõorvos úr magyarul közli, hogy szivattyúzni kell a vizet, nem lehet lemenni a föld alá. Aztán késõbb kiderül, hogy a szanatórium szintjére mégis leereszkedhetünk. Olyan lifttel, amire egy nyugati látogató aligha gondolná, hogy a szanatórium felszereléséhez tartozik. Több mint 200 méterrel a föld alatt már minden barátságos.

Hatalmas termek, az éjszakára érkezõ betegeknek hálóterem, a nappali vendégeknek ökumenikus kápolna. Hasonlít Parajdra, de minden kicsit szegényesebb. Azt már csak itthon, az interneten keresgélve tudtam meg, hogy az aknaszlatinai sóbánya 9. bányájába nyáron a víz óránkénti 250-270 köbméteres sebességgel ömlött a vágatokba, ezért megtiltották a leereszkedést. Termelés nincs, nyolc hónapja fizetés sincs.

A településen a bánya jövõjéért aggódnak, hiszen a tízezer lakos – köztük csaknem 4 ezer magyar – megélhetése nagyrészt a bányától függ. A gyógykezelést is többször le kellett állítani. Az Országos Allergológiai Kórház betegei, akik sok pénzt fizettek azért, hogy a rendkívüli gyógyhatású levegõben asztmájukat vagy allergiájukat gyógyítsák, egészpályás útlezárással tiltakoztak az ellen, hogy nem engedik le õket a kórtermekbe. A közlemények hangsúlyozták, hogy mindeközben a Megyei Allergológiai Kórház, amelynek hálótermei a 8. bányában vannak, továbbra is fennakadásmentesen üzemel. Azt hiszem, mi a 9. bányában voltunk.
Sajnos a lakóházak egy része is veszélybe került. Ha történelmi léptékben nézzük Aknaszlatina sorsát, akkor ez nem meglepõ, hiszen az omlások miatt régi épületek nincsenek a városban, a település új helyre költözött. Ám annak, akinek a régi tárnák beomlása miatt a háza mellett most keletkeznek hatalmas kráterek, ez sovány vigasz.

Aknaszlatinának nagyszerû magyar nyelvû honlapja van. (www.aknaszlatina.hu). Ebbõl azt is meg lehet tudni, hogy a nagytétényi Zöld Jövõ Környezetvédelmi Egyesület elkészítette a város környezetvédelmi állapotfelmérését, és javaslatot tett a szükséges intézkedésekre. A hulladék problémáról megállapítják, hogy Aknaszlatinán rendszeres települési szilárd hulladék gyûjtés csak a lakótelepen van. A folyamatosan növekvõ mennyiségben keletkezõ háztartási hulladékot spontán kialakult illegális hulladéklerakókba hordják, vagy a lakások környékén deponálják. Folyamatban van a települési hulladéklerakó kialakítása. Örülünk, hogy több magyarországi környezetvédelmi szervezet már nemcsak látogatásokat szervez, de dolgozik is a feladatok megoldásán. Nem aggódunk, a HuMuSz-nak is marad itt munkája.

A nyugati végeken
December 13-án Munkácson át Ungvárra tartunk. Ezen a napon már nem a sokkoló élmények keresése, sokkal inkább a csendes kapcsolatépítés a cél. Ebbe még egy kis városnézés is belefér. A történelmi hangulatot már akkor megérezzük, mikor Munkács felé közeledve megpillantjuk a síkságból kimagasló magányos hegyen álló várat.

Aztán ahogy a Latorca széles árterét keresztezzük, kénytelenek vagyunk megint a hulladékokkal foglalkozni. A talajon kupacokban állnak a pillepalackok, a cserjéket és az ártéri erdõk fáit ameddig a szem ellát nejlonzacskók csúfítják. Az áradások hozzák és viszik a szemetet.
Gyuri bácsinak, Gmitra Gyurinak, Olegnek – és persze sok más kárpátaljainak – lenne oka a pesszimizmusra. Mégis bevetik magukat a munkába, és õszintén bíznak abban, hogy lesz eredménye. Jó volt három napot velük tölteni.

A határ közelében 2 km-en 14 benzinkutat számláltunk. Érdemes ide átruccanni, mert 130 Ft-tal olcsóbb egy liter benzin. Honfitársaink általában a benzin mellé bõven vesznek cigit is, ezért a magyar vámosok rendre kirámolnak minden csomagtartót. Amikor a miénket kipakolták, kiesett és eltört legnagyobb kincsünk, amit a nagyszõllõsi szeméttelepen találtunk: egy aranyozott gipsz gyertyatartó, szárnyas angyalkákkal. Nagy veszteség, de kibírjuk valahogy.

„Százás!” Ez már nem is kérdés volt, inkább felszólítás. Úgy látszik, megérkeztünk a határra. Nem értem, hogy hirtelen hova kavarodtak a százasaink! „Itt egy kétszázas, tud belõle visszaadni?”. Egyenruhás emberünk elmegy, nem is látjuk többé. Mindegy, így is szép és tanulságos út volt!