A folyamat következő állomása a döntésből következő cselekedet, ami már a külvilág által látható megnyilvánulásunk. Ez egyben korábbi döntésünkről, de az azt erősen befolyásoló értékrendünkről is egyértelmű képet ad. Így ér körbe a folyamat, áll össze az értékrend - döntés - cselekedet körforgása. S hogy hogyan kapcsolódik mindez aktuális témánkhoz? Lássuk!

Értékrend – döntés – cselekedet
Ezen hármasságot innentől nem elvonatkoztatva taglaljuk tovább, hanem a címben is jelzett problémára és a hulladékmegelőzés komplex témakörére fókuszálva. A kiindulópontunk ugyanis ez a gondolat lehet: mi minden van és nincs akkor egy emberi fejben, amikor az illető fogja a háztartásában zsákba gyűjtött hulladékát, és a település szélére érve kihajítja azt az autója ablakán át; amikor kocsija használt gumiját elégeti a kályhájában vagy a kertjében; amikor belegyömöszöli a kukába a kiszolgált ruhadarabokat, gyerekei szebb időket megélt játékait, könyveit; amikor régi bútoraitól, hűtőgépétől, mosógépétől úgy próbál megszabadulni, hogy kiviszi a falu vagy város határába, és ledobja őket a szántóföld szélére; amikor az elszakadt táskát, elkoptatott sarkú cipőt, feslett varrású kabátot nem javítóműhelybe viszi, hanem kidobja s újat vesz helyette az anyagiak mérlegelése nélkül; az őszi lombot gondosan összesepri, majd röpke szárítást követően meggyújtja és elégeti stb. Ez a gondolkodásmód elsősorban alapvető ismeretek hiányáról tanúskodik. Éppen ez ellen teszünk mi, környezetvédő civilek nap mint nap a honlapjainkon gyűjtött és elolvasásra kínált információinkkal, a rendezvényeinkkel, kiadványainkkal, képzéseinkkel, a felnövekvő nemzedékek és az őket nevelők folyamatos oktatásával stb. Bőven van még mit tennie minden szemléletformáló szereplőnek a folyamatban, és óriási szükség mutatkozik e munkára, ez nyilvánvaló mindannyiunk számára.

S ami pedig a fejekben lévő hiányosságot illeti, idetartozik még két fontos tényező: az elkötelezettség és a „meddig van közöm a dolgokhoz” elve. A kettő szervesen összefügg, egyik a másikat feltételezi, ezért az alábbiakban mindkettőről szólunk.

„Mi közöm hozzá?”
Tekintsünk végig egy, a mindennapokban igencsak jellemző folyamatot: minden háztartásban idővel fölhalmozódnak olyan tárgyak, melyekre egy adott idő után egyszerűen nem lesz már szükségünk, nem használjuk, likvidálnánk. Egy ideig őrizgetjük, elcsomagoljuk, a szekrény mélyére száműzzük, majd rátalálunk. Ekkor jön a rutinszerű mozdulat: ömlesztve, zsákokba gyömöszölve kirakjuk az utcára a szemetesünk mellé. Pedig a szakadt fülű táska elkerülhetne a bőrös műhelyébe javításra, a még használható ruhaneművel örömet szerezhetnénk rászoruló családoknak. Zsákjainkat gyűjtőállomásokra vihetjük vagy az internet segítségével licit tárgyává tehetjük őket. Varrni tudók által akár új életre kelhetnek a kidobásra ítélt, még ép textildarabok, ennek jegyében gondolhatunk foltvarró barátnőnkre, kézműves szakkörökre, de óvodákra, iskolákra is akár, vagy csereberélhetjük megunt apróságainkat baráti körben, rokonságban. A lényeg, hogy legyen meg a fejünkben a kidobandó holmik további sorsának egyszerű forgatókönyve, hiszen A MI FELELŐSSÉGÜNK a folyamat kordában tartása és annak értelemmel való megtöltése. Tudnunk kell, hogyan hasznosulnak tovább, hová kerülnek - mert nem csak a lerakó, a szeméttelep az egyetlen lehetséges végállomás, amint az röpke példálózásunkból is látszik. Így kerülnek megfelelő, méltó helyére a dolgaink, lehetünk embertársaink segítségére, teremtünk rendet kívül és belül egyszerre.

Ugyanígy végigtekinthető egy illegális, városszéli lomtalanítás folyamata is, a motivációs hátteret figyelve: kiviszem a határba az ócska hűtőmet, hogy „megszabaduljak tőle”, holott a még egyébként javítható, üzemképes gépet szívesen elfogadná az, akinek nincs; ha meg reménytelenül vége a masinának, tudakoljuk meg, járjunk utána, hol veszik át tőlünk. Amit egyszer mi vettünk föl a tulajdontárgyaink listájára, azoknak a tőlünk már független utóéletéért is mi magunk vagyunk a felelősek.

Végül következzen még egy jellemző példa: irgalmatlanul fekete füst gomolyog a kéményünkből a fűtési szezon idején, mert igyekszünk mindent elégetni, amit arra alkalmasnak találunk: tejes dobozok, zacskók és fóliák, kartondobozok, régi ruhaneműk, kiszolgált bútordarabok stb. Csakhogy az illetékességünk nem ér véget a telkünk kerítésénél: a levegőbe juttatott, rendkívül káros, rákkeltő anyagok nem csak bennünket mérgeznek, hanem körülhatárolhatatlan területen belül és azon túl is. Bennünket, családtagjainkat, szomszédainkat, lakóhelyünket. Tehát, mindannyiunknak köze van hozzá.