A fenti megoldások mind a „ne dobd ki, add tovább” szemléletet valósítják meg a gyakorlatban, de én most – saját jó tapasztalatomat felidézve - a barátnős verzió mellett teszem le a voksom.

„Most leginkább felsőket hoztam, de még van néhány zsák ruhám otthon elfekvőben, csak mondjátok, mi kell legközelebb.” „Idefele jövet több ismerősöm is átnézte a nálam lévő kínálatot, de azért nektek is maradtak jó darabok.” „Hű, ez nagyon jól áll neked! Újabb sikersztori, fényképezzétek!” Többek között ilyen mondatok hangzottak el azon a ruhacsereberén, amit egy barátnőm szervezett nemrégiben a lakásukon, szinte már hagyományőrző jelleggel.

Ha megtetszett az ötlet, és szívesen lennél házigazdája egy efféle csereberének, nincs más dolgod, mint keresni egy időpontot, amikor legalább négy-öt barátnő el tud jönni - ilyen létszám fölött indul be ugyanis a biznisz. Az is bátran jöhet, aki csak hozna vagy csak vinne ruhát, itt fölöslegesek a számlálgatós szabályok. Abban azért érdemes megegyezni, hogy a megmaradt portékának mi lesz a sorsa: a mi esetünkben a kesztyűgyári „lakossági” csereberén kötöttek ki, de az is egy lehetőség, hogy mindenki hazaviszi amit hozott. Kell még a helyszínen némi szabad terület, például egy nagy szőnyeg, ahova a ruhákat ki lehet pakolni, és nagyjából kész is vagyunk. Indulhat a próbálgatás, az öltözködési tanácsadás, adott esetben fehérneműben futkorászás, és az új szerzemények megünneplése.

A mi ruhacsereberénken nem volt olyan köztünk, aki üres kézzel távozott volna, sőt, mivel mégiscsak házibulin vagyunk, üres hassal sem. A sok finomság pont az egyik tükör közelében volt, így már csak azért is szívesen próbáltam fel újabb darabokat, hogy közben egy darabka céklás kekszet csenjek. Van-e ennél jobb módja a ruhatár felújításának?