Az élelmiszerek körében a friss áru volt túlsúlyban: a tejet kannába a Tejcsarnokban mérték, ami csak délig volt nyitva. A sarki Közértben a lisztet, cukrot, sót zsákokból töltötték a pultnál csomagolópapírból tekert tölcsérbe (ez a „zacskó” a drogériákban újságpapírból készült!), a folyékony árut (pl. tejfölt, ecetet, olajat) a vevõk hozott edénybe kapták. A választás nem okozott nehézséget, minden termékbõl 1-2 fajta volt a polcokon. Néhány konzerv, befõtt, néhány fûszer és az említett kilós áruk. A friss hentesárut a húsboltból legfeljebb másnapig volt tanácsos eltenni, mert tartósítószereket nem használtak. A zöldséget, gyümölcsöt az emberek többsége igyekezett a piacon megvásárolni. Az ásványvíz ritkaság volt, üdítõitalok nem voltak. Az elsõ mesterséges összetételû, nagy szenzációnak számító üdítõital a Bambi volt, 2 decis csatos üvegben valamikor az ötvenes évek legvégén jelent meg. A szódás járta az utcákat, házi szörpöt és befõtteket pedig a legtöbb családban otthon készítettek.
Autó a fõutakat leszámítva csak elvétve járt. Az áruszállítás fõleg lovaskocsival vagy kézitargoncával történt. Lovaskocsival járt a szemetes és a jeges is. Bekiabáltak az udvarokba, és akinek szüksége volt a szolgáltatásra, lejött hozzájuk. Mivel a villamos hûtõszekrény még ismeretlen volt, jéggyári, kívánt méretre darabolt jéggel hûtötték az ételeket, ha nagyon szükség volt rá. Az elitebb családokban vastag falú, csappal ellátott jégszekrényt is használtak.
Egy ideig még az ószeres és a „drótostót” is feltûnt a kapualjakban. Az elõbbi mindenféle fölöslegessé vált ruházatot, lomot megvett pár fillérért, az utóbbi a kilyukadt fémedényeket javította. A rongyot a rongyszõnyeg-készítõ „cigányok” gyûjtötték be, sõt cserélték be kész szõnyegre. A még fennmaradó hasznosítható hulladékot (fémet, üveget, papírt, rongyot) bevette a MÉH. A villanyt csak világításra használták, villamos háztartási gépek nem léteztek, még rádió sem volt minden lakásban, a lemezjátszó luxusnak számított (még a korábbi, kurblis változat is létezett itt-ott). A gázt csak fõzésre, esetleg melegvizes bojlerben használták. Gyakoribb volt a fatüzelésû bojler, amibe hetenként legfeljebb egyszer gyújtottak be, amikor az egész család végigfürdött, néha ugyanabban a vízben. A nagymosást a pincében lévõ mosókonyhában végezték, fa- vagy széntüzelésû üstben melegítették a vizet. A kézzel kicsavart ruhát a padlásra vitték szárítani. A fûtés cserép- vagy vaskályhában fával és szénnel történt.
Szórakoztató elektronika még nem volt, az élõ zenét napközben az utcai zenészek szolgáltatták, akik a bérházak udvaraiba is bejártak, és a rögtönzött elõadás után az emeletrõl ledobott, papírba csomagolt filléreket szedegették. A szórakozóhelyeken is többnyire élõ zene volt: bárzongorista vagy kis zenekar, énekessel vagy anélkül.
Nyaralni az emberek akkoriban legfeljebb a Balatonhoz mentek, oda is leginkább szakszervezeti beutalóval, év közben az egyetlen (vasárnapi) pihenõnapot kirándulással, strandolással töltötték, ahová tömegközlekedéssel jutottak el.
Az élet 1956 után kezdett modernizálódni, ha nem is túl gyorsan. A tejet, tejfölt, elkezdték betétes üvegben árulni, elõször kartonpapír köröcskével, késõbb alufóliával lezárva. Majd megjelent üvegben a kefír is. Késõbb, a hatvanas évek vége felé feltûnt a zacskós tej, és fokozatosan kiszorította az üveges csomagolást. Az önkiszolgáló boltok megjelenése felgyorsította a folyamatot. Ott egyre több áru került elõrecsomagolva a pultokra. A „fejlett csomagolástechnika” lassan a „haladás” egyik jelszavává vált.
A hetvenes évek végétõl egyre több eldobható áru került forgalomba. Textilzsebkendõ helyett pézsé, a textilpelenka mellett megjelent a kezdetleges papírpelenka, de a nagy áttörést csak évekkel késõbb a Libero hozta meg. Az egyre változatosabb háztartási szerek fokozatosan flakonban, tubusban, spray-formában kerültek a boltokba. Legtovább a gyógyszertárak tartották magukat, amelyek még szinte napjainkig árultak visszaváltható tégelyekben saját készítésû gyógyszereket.
A felsorolt fejlemények elenyészõnek tûnhetnek az elektromos háztartási gépek hódításához képest: legelõször, még az ötvenes évek végén a tárcsás mosógép és a hûtõszekrény, majd a porszívó és a padlókefélõ (akkoriban még viaszos „beeresztõ”-vel és padlókefével fényesítették a parkettát). Az utóbbiból késõbb (a padlólakk megjelenése után) ügyes barkácsolók fûnyírót készítettek. A habverõk, mixerek, konyhai robotgépek a hatvanas évek végétõl elõször lassan, aztán egyre rohamosabban árasztották el a konyhákat.
Közben szintén az ötvenes évek végén megjelent a TV (elõbb a fekete-fehér, aztán a színes), a hatvanas évek közepe táján a magnó (hosszú ideig szalagos változatban, és csak jóval késõbb a kazettás), aztán a nyolcvanas évektõl jött a videó, amely még kihúzott majdnem két évtizedet, aztán rohamtempóban jöttek az egyre újabb technikák.
Az elektronikus eszközök fogyasztásában a számítógépek újabb hatalmas ugrást jelentettek. A nagy energiafalók, a klímaberendezések nálunk még csak mostanában kezdik diadalmenetüket. Ahogy az egyre újabb szerkezetek évente, félévente jelennek meg, úgy kerülnek a gyakran még használható, de erkölcsileg gyorsan elavuló használati tárgyak ezer tonna számra a szemétbe. Az elektromos és elektronikai termékeknek csak a kisebbik része kerül újrafeldolgozásra, a többi súlyosan mérgezõ anyagokkal terheli a lerakókat, sõt nem ritkán a vízbázisokat és a talajt. A lakosság felvilágosítása pedig minimális.
A fent vázolt „fejlõdési útra”, melyet velünk együtt az utóbbi 30-40 évben a többi kelet-közép-európai ország néhány tízmillió polgára is végigjárt, éppen mostanában lépett rá a Távol-Kelet több milliárdos lakossága. Remélhetõ-e, hogy ezt a változást az élõ környezet elviseli? Megállítható, mérsékelhetõ vagy más irányba fordítható-e ez a folyamat? A hazai és nemzetközi politikában alig találunk erre utaló, bíztató jelet. Bár egyre gyakrabban szembesülünk a természeti katasztrófák (özönvizek, sárlavinák, tornádók, cunamik és erdõtüzek) képeivel a TV-ben, és a szólamok szintjén egyre többet szerepel a környezetvédelem, a gazdaságban a legfõbb mérce még mindig a versenyképesség és a GDP növekedése.
Lehet, hogy tényleg nincs megállás a katasztrófához vezetõ úton? Ráébreszthetõk-e a döntéshozók, hogy végre cselekedni kellene? Mit tehet a civil társadalom hazai, és mit nemzetközi szinten? Súlyos kérdések, melyek közös gondolkodást és minél szélesebb körû közös fellépést sürgetnek.