Késõbb rájöttem, hogy ebben koncepció is van. A reklámok elõtt egy szép régi szódásüvegbõl jönnek ki a buborékok és a poszt-matyó motívumok, majd a reklámok után ugyanezek az indák és minták egy ultramodern PET-palackban végzõdnek. Mintha szerves és magától értetõdõ lenne a kapcsolat a kettõ között, és mintha töretlen és dinamikus fejlõdési út vezetne a szép üvegtõl a borzalmas mûanyagig.
Megjöttünk. Ennyire megkerülhetetlen és emblematikus motívuma lett életünknek az olajlufi. Ezt kell nézni a tévében is, nem elég a boltban, a hûtõben és az árokparton. Az atomkor után végérvényesen beköszöntött a nájlonkor. Ma már nem a termék a lényeg, hanem a csomagolása. Mindegy, mit veszel, csak jól be legyen csomagolva, lehetõleg mûanyagba. Ha már nem lesz mit önteni az autókba, mert fogytán lesz a kõolaj, PET-palackot akkor is gyártani fogunk, bármi áron.
Mert csomagolni kell!
Jó víz folyik a csapból, de nekünk csomagolt víz kell. Drágább a palack, mint maga a víz, szállítgatják száz meg száz kilométert kamionokban, fizetjük utána a szemétdíjat, de azért csak vesszük. Száz ásványvizes palackból kettõt(!) töltenek újra és tízet gyûjtenek be szelektíven. A többi megy a szemétlerakóba. De vesszük, mert ezt látjuk a tévében. Már nem csak a reklámban, de elõtte és utána is.