Hogyan alakult a hulladékügy és a hulladékos civilek sorsa a rendszerváltás óta? Ami az éveket illeti, azok elmúltak.

Sitty-sutty, elmúltak. Ami a hulladékügyet illeti, az szomorú irányt vett.

Ami a mi pozíciónkat illeti, ott vagyunk, ahol voltunk. Sehol.

Mondhatnánk azt is, hogy ez a világ nem a környezetről, nem a fogyasztókról, nem rólunk szól.

A téma története, miként a mi történetünk is, a rendszerváltással, a fogyasztói társadalom bemasírozásával kezdődött. Ma már kétségtelen: nagyot tévedtünk, mikor a rendszerváltásba mi a hulladékrendszer-váltást is belegondoltuk. Mentségünkre legyen mondva, magyar környezetvédőként akkor még kevés tapasztalatunk volt a fogyasztói társadalom igazi természetéről. Ettől azonban még választhattunk volna jobb, erőszakosabb taktikát.

A hulladékgazdálkodás alapvető összefüggéseivel ill. a háztartási szilárd hulladékok problémájának (mennyiségi és minőségi) lényegével 1990. elejére már tisztában voltunk. A nyugati kollégáktól ismertük azokat a társadalmi-ökológiai veszélyeket is, melyeket az egyutas csomagolások (az eldobó mentalitás) térhódítása jelenthet. Térhódítás helyett azonban legázolás jött  és ez az, amit nem sejtettünk. Miként azt sem, hogy az illetékes állami és önkormányzati szervek irányító beavatkozás (szabályozás) helyett inkább a méla kibic szerepét vállalják évtizedeken át.

"Magyarországon ma hulladék katasztrófa-helyzet van"  kezdte mondandóját néhány év múltán a KTM hulladékos főosztálya  mint akinek valami megvilágosult. Hirtelen többen reménykedni kezdtünk  hiszen egy bejelentett katasztrófa helyzet rendkívüli intézkedéseket feltételez.

Harcunk lényege valójában erről szólt. Az elmaradt beavatkozásokat próbáltuk kikényszeríteni, az ipar és a kereskedelem pedig ezt megakadályozni. A termelői oldal  élen a multinacionális cégekkel  még ma is felháborodva utasít vissza minden állami beavatkozási kísérletet. A piacgazdaság sérthetetlenségére hivatkozva úgy tesznek, mintha tőlünk nyugatabbra nem szokhatták volna meg: az állam úgy védekezik, ahogy tud. Úgy tesznek, mintha az EU-ban ismeretlen lenne az eldobó csomagolások korlátozása, a PVC csomagolások, italos alumíniumdobozok betiltása, a kötelező betétdíj előírása.

A jogalkotónál viszont a bátorság és a politikai akarat hiányzott az említett jogi-gazdasági szabályzók megalkotásához. Ennek oka az, hogy azok túlságosan felkavarnák a jelenlegi szakmai állóvizet és sértenék az eldobó termékekkel és csomagolásokkal üzletelő cégek érdekköreit. Ez pedig sehogyan sem illik bele a fogyasztói társadalom logikájába...

Apropó, fogyasztói társadalom. Sokan még most sem értik, mit görcsölünk mi a kezdetektől annyit a csomagolóanyagok problémáján. Van belőle évi 800 ezer tonna, ami csak egy kis része a háztartási szilárd hulladék egészének. Ott van például az ipar, amelyik hatszor annyi hulladékot termel. Miért nem azt csesztetjük? Vagy a vörösiszapot, ami ugyan szintén évi 800 ezer tonna, viszont sokkal veszélyesebb, mint a csomagolóanyag.

Ami a mennyiséget illeti, való igaz. De az italcsomagolás az, amivel érthetően el tudjuk az embereknek magyarázni az eldobó mentalitás veszélyeit, a fogyasztói társadalom logikáját. Amíg vannak idősebb emberek, addig nem reménytelen arról beszélni, hogy mi a különbség takarékosság és pazarlás között. Amíg az eldobó hólyagok mellett a betétes üveg is ott lézeng a piacon, addig érthetően és zsebbevágóan meg lehet magyarázni a két rendszer közötti különbséget is. A vörösiszap tényleg veszélyes, de az alumínium-gyártás környezeti problémáin keresztül megértethető-e vajon az italos alumínium dobozok értelmetlensége?

Szóval nem véletlen, hogy a korabeli KukaBúvár vezércikkei rögtön a Coca-Cola-ról, a McDonald's-ról, a Tetra Pakról, ezek hulladékairól és az általuk képviselt értékrendről szóltak. Rögtön a lényegről beszéltünk, és a fogyasztókkal szerettünk volna szót érteni. A KukaBúvár mellékleteit ugyan kezdetben az önkormányzatoknak címeztük, aztán erről leszoktunk. Egyrészt azért, mert érdekképviseleti szövetségük mondandónkat radikálisnak vélte, és pénzért sem volt hajlandó kipostázni az önkormányzatoknak. Másrészt azért, mert maguk az önkormányzatok jelezték, hogy fontos, amit írunk, de a megelőzési intézkedésekhez nincs merszük  a szelektív gyűjtés bevezetéséhez pedig anyagi forrásuk. Akkor meg minek?

Így aztán leszoktunk róluk. A mellékleteinket azóta vagy az iskoláknak írtuk, vagy szakmai, tematikus feldolgozást készítettünk. A KukaBúváron pedig nemsokára megjelent a -Reklám - fogyasztás - hulladék- alcím, érzékeltetve, hogy egymással szorosan összefüggő problémákról van szó.

Ami a megelőzést illeti, azzal 15 év alatt nem sokra mentünk. Jogszabályi megjelenítésük még úgy-ahogy sikerült, de annak gyakorlatba ültetése olyan jogalkotói szemléletváltást igényelne, amire nincs esély.

Pontosabban egyszer, egyetlen egyszer, a kilencvenes évek elején csillant fel némi remény. Történt, hogy 1992-ben hirtelen megszüntették a konzerves üvegek betétdíját. A közfelháborodás hatására az események felgyorsultak és nem várt irányt vettek. Négy párt harcos képviselője "Az engedélyezett hulladék" címmel közösen interpellált a környezetvédelmi miniszterhez (akkor Keresztes K. Sándor). Ilyet se látott azóta senki.

Mivel a miniszter válaszát a képviselők nem fogadták el, a KTM történetében először (és utoljára) kénytelen volt nevéhez méltó komolysággal foglalkozni a csomagolási hulladékok problémájával. Példátlan módon  fizetett hirdetésként nyílt Felhívásban önmérsékletre intette a csomagolóipart, a témában az IKM-mel közösen Tárcaközi Munkabizottságot alakított, valamint Környezetvédelmi koncepciót és Cselekvési programot dolgozott ki.

Ráadásul fokozta jogszabály-alkotási erőfeszítéseit. "Mivel a környezetvédelem érdekeivel ellentétes folyamat megindulását látjuk megjelenni, ezért felgyorsítjuk azt a munkát, amelyet már korábban elkezdtünk, és ami a visszaváltási kötelezettség témakörében rendelet kiadását tűzi ki célul" írta nekünk akkor.

Történetünk legszebb szakaszában úgy tetszett, mindenki teszi a dolgát. A civilek javaslatokat dolgoznak ki, a képviselők képviselnek, a Bizottság beszámoltat. A környezetvédelmi minisztérium pedig a környezet védelmében intézkedik, koncepciót készít és szabályoz.

Nem véletlen, hogy ebben a harcban kovácsolódott össze a mozgalom több hulladékos csoportja és alakította meg a Hulladék Munkaszövetséget (lánykori neve Hulladékgazdálkodási Munkacsoport).

Az sem véletlen, hogy ténykedésünk egyik reakciójaként akkortájt jelent meg a másik oldalon a csomagolóipar lobbiszervezete, a CSAOSz is.

Taktikájuk egyértelmű: amíg lehet, addig megakadályozni a jogi szabályozást. Az EU-csatlakozás után úgyis kötelező a jogi normák alkalmazása, nem mindegy azonban, hogy mikor és milyen pozícióból indulnak. Cél: a kis töltőüzemek tönkretételével, a piac felosztásával, a visszaváltó csomagolások visszaszorításával minél kedvezőbb pozíciókat szerezni. És lenyúlni minden forrást, amit lehet. Amikor pedig az eldobó szemét már mindent elborít, akkor megmentőként fellépve vállalják a hulladék visszagyűjtését. Mondjuk Öko-Pannon Kht. néven elbánnak a szeméttel. Amivel saját maguk borítják el az országot

Ma már tudjuk, Keresztes K. Sándor volt tán az eddigi legjóindulatúbb és legnaívabb miniszterünk. Meg is vezette őt apparátusa rendesen, amíg vissza nem menekült Győrbe. Minket akkortájt éppen jönnek a piócák felkiáltással fogadott a hulladékosok akkor aktuális nagyasszonya. Ami azt illeti, tényleg szívtunk, hiszen a CSAOSz-nak a minisztérium folyosóján tébláboló aktatáskás embereivel szemben sikerélményre esélyünk sem volt. Hát persze, hogy nem, hiszen nekünk legfeljebb érveink voltak, pénzünk nem. Az intézkedni hivatott illetékest mi legfeljebb szóban tudtuk melegebb égtájakra küldeni, az iparnak megvolt ehhez a pénze is.

Aztán amikor jött Baja miniszter, a csomagolóipar már nem bízta a véletlenre. Mire észbe kaptunk, már meg is száradt a tinta a KTM és a csomagolóipar közötti iraton. A Megállapodás fedőnevű papírt egyrészről a zsurki hős látta el kézjegyével, a másik oldalt pedig Galli Miklós CSAOSz elnök, Biacs Péter MMSZ elnök, továbbá Georg Höbenstreit (HAIC) és Roger Brown (HAPEC) honfitársaink szignálták le. Hogy ez utóbbi két rövidítés mit takar, az rejtély, de bizonyára nem a HuMuSz angol rövidítése. Roger Brown pedig a Coca-Cola Amatil akkor aktuális magyar igazgatója volt.

Szóval a zavar elmúltával az erőviszonyok rendeződtek és mi is a helyünkre kerültünk. A minisztériumban pedig végképp visszaállt a régi rend. Az emlegetett Cselekvési Program elenyészett, a Csomagolás és környezet nevű tárcaközi bizottság tevékenységét bizonytalan időre felfüggesztette. A minisztérium felgyorsított jogalkotásáról pedig annyit, hogy hulladékos törvényünk 2002-re lett kész, a betétdíjas csomagolásokról szóló rendelet pedig a mai napig (2004. július) sincs.

A rendszerváltás óta egyébként volt vagy kilenc miniszterünk, államtitkárunk meg számolatlanul. Miniszterek jöttek, miniszterek mentek. Mikor éppen jöttek, mindegyik egyforma érdeklődéssel fordult felénk. Barátsággal új partneri viszonyt, közös feladatokat és felelősséget emlegettek legott. Aztán idővel mindegyik belefásult valamibe, és érdeklődése inkább a zöld kassza felé fordult. Volt, aki vodkagyárat szponzorált belőle, volt, aki zöldláncos rendszergazdákat  volt aztán miniszter, aki alatt a szarvasgombás libériás inasoknak állt a zászló.

Kétségtelen, hogy eddig is sokat tettünk, de még sokat is tehetünk a lakossági szelektív gyűjtés népszerűsítéséért, zavartalan működtetéséért. Azt azonban hangsúlyozottabban kell tudatosítani, hogy a civil környezetvédők ökológiai szempontból az újrahasznosítást csak ott tartják elfogadhatónak, ahol a megelőzési lehetőségek kizártak, vagy azokat már kimerítették.

Ezt azonban az Öko-Pannon-félék nem értik  mert nem is akarják megérteni.

A tapasztalatok szerint egyébként a környezeti érzékenység fokozódásával az újrahasznosítással járó zöld imázst egyre többen akarják kihasználni. Akkor is, ha az újrahasznosítás valójában nem a környezetterhelés csökkentését jelenti, hanem csupán azt, hogy rövid távon kevesebb hulladék kerül a lerakóra. A magunkfajtákat nem engedik a valós számok közelébe, a fogyasztó pedig végképp nincs abban a helyzetben, hogy ellenőrizze: értelmes újrahasznosításról van-e szó vagy csak a forgalom növelése, a fogyasztói lelkiismeret megnyugtatása érdekében bedobott trükkről.

Különösen elfogadhatatlan az ilyen látszat-újrahasznosításra irányuló akció, ha ehhez a fiatalabb korosztályt kérik fel együttműködésre (mint a Tetra Pak-féle iskolai tejesdoboz-visszagyűjtés).

Siralmas pozíciónkon kívül talán egyvalami van, amit sikerült megtartanunk. Az eltökéltségünket. Hosszú távú szakmai célkitűzésünk továbbra is a természet hulladékgazdálkodásának tudatosítása: a hulladékmentes, zárt (fenntartható) termelési körfolyamatok népszerűsítése.

A hulladékok piacán jelenleg teljes a csőd. Ennek alapvető oka a primer nyersanyagok olcsósága  vagyis, hogy a természethasználatnak nincs valós ára. Mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy a háztartási hulladékprobléma megoldása hosszú távon csak az ipari társadalom megváltoztatásával lehetséges.

Akkor, ha az lemond az állandó növekedés igényéről és a termelésben, fogyasztásban az ökológiai szempontoknak biztosít elsőbbséget.