Így van ez a természetben. A ?fejlett?, civilizált ember azonban megtagadja természeti lény mivoltát, és jórészt lebonthatatlan, az élõvilág által csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem hasznosítható hulladékokat termel. Elégetni is csak nehezen, igen magas hõfokon lehetséges például a szén-klór kötést tartalmazó vegyületeket. Igaz, hogy az élettelen és élõ természet is hozott létre visszaforgathatatlan hulladékokat, de azokat jól elrejtette, a mélybe temette, hogy ne égessük el a szenet és a kõolajat üvegházgázokat termelve, hogy ne hordozzuk szanaszét mérgezõ nehézfémeinket és radioaktív ásványainkat.

A civilizált ember azonban, mint fentebb említettem, megtagadja természeti lény mivoltát. Midõn háborúzik, különösen így cselekszik.

Az ember ilyen vonatkozásban sem természeti lény: ugyan melyik állatfaj öli, gyilkolja minden ok és cél nélkül saját fajtársait? A természetes, fajon belüli vetélkedés, agresszió a táplálkozási, párválasztási, utódokat létrehozó és gondoskodási terület védelmét szolgálja és a legyõzött szinte mindig megadhatja magát és/vagy elmenekülhet. Szaporodni talán nem fog, de élete nincs közvetlen veszélyben. (Kivételek természetesen léteznek.)

Ebben az írásban az emberi háborúk hulladékaival foglalkozom.

Az õsi, kõbaltával, dárdával és nyíllal vívott háborúknak még nem volt természetes hulladéka. Ugyanez már nem mondható el a kohászatot, fémfeldolgozást, a vegyipart fejlesztõ fegyvergyártó tevékenységekrõl - bár ezek a mûveletek nem csak a fegyvergyártást szolgálták.

A két világháború vegyi fegyverei, mérgei már jelentõsebb környezetszennyezéssel jártak (foszgén, klórpikrin, soman, sarin, tabun, vagy az erdõket és városokat felégetõ napalm). Jól ismert a vietnami háborúban lombtalanító szerként használt ?narancsszínû anyag?, amelynek klórozott dioxinjai a természetben sok-sok éven át sem bomlanak le, mérgezik az élõvilágot és megbetegítik az ?ellenséget?, de magát a szereket alkalmazó embert is. Az ezzel lepermetezett erdõk humusza már nem az élet, hanem a pusztulás forrása!

A ?hagyományos? robbanóanyagokat a hadiipar hatalmas mennyiségben állította és állítja elõ. Ezek jelentõs része fel nem robbant bomba, akna, stb. alakjában maradt ott a második világháború romjai között, s már akaratlanul is sok ember halálát okozta. A háborúk során hatalmas területeket szándékosan raktak tele úgynevezett taposóaknákkal, amelyek rengeteg sebesülést és halált eredményeztek.

Szükségtelen szólni a nukleáris fegyverkezéssel járó sugárzó hulladékok termelésérõl. Nem csak a Hirosima és Nagaszaki ellen kipróbált atombomba anyagi és lelki emléke él örökké az emberiség tudatában, hanem tudnunk kell, hogy a nukleáris fegyverkezés melléktermékei, az úgynevezett ?békés energiatermelés? hulladékai is a háborús célokat szolgáló nukleáris ipar rovására írhatók (Sellafield, Three Mile Island, Csernobil, stb).

Szólni kell a háborúk távoli, úgymond ?akaratlan? hatásairól. Az igen nagy fajsúlyú elszegényített urániumot lövedékekben használják, hogy növeljék a páncélon való áthatolóképességet. A háború után szanaszéjjel hevernek a csatatereken, gyerekek játszadoznak velük és leukémiát kapnak, mint Irakban. Ilyen egy ? úgymond ? katonai célpontok ellen vívott háború.

Az olajtermelõ országok elleni háborúkban (Irak-Irán, Öbölháború) az olajkutak is célpontok. Emlékezzünk lángjukra, füstjükre, a levegõbe jutó hatalmas égéstermék-mennyiségre, a Perzsa-öböl vizének szennyezésére. A Szerbia elleni háborúban nem csak a repülõtereket, az utakat, a vasutakat és a hidakat bombáztak le, hanem a vegyi gyárakat is. Ennek kiszámíthatatlan következményei voltak: hatalmas méretû légszennyezés, a felszín alatti vizek és folyók mérgezése pusztította az élõvilágot. Hasonló támadások milliók ivóvizét tehetik tönkre, szomjhalálra ítélve a lakosságot.

Vannak a háborúkban egyelõre kevéssé ismert ?hulladékok?. A laboratóriumokban folynak a mikrobiológiai kísérletek, új vírusok jelennek meg. Alapos a gyanú, hogy Afrikában az Ebola, Lassa és Marburg vírusok nem véletlenül tûntek fel. Nem tudjuk, mikor kerül elõ a pestisbacillus új módosulata, amely ellen csak az elõállítók rendelkeznek védõoltással.

Ma a fegyverek gyártása és felhasználása a legnagyobb üzlet a világon. Ebbõl az összes nemzetekfeletti óriásvállalat, az egész pénzhatalmi rendszer részesedik. A ?gyõzelemhez? (?) sokféle fegyver kell és azokhoz sok szakma segítségére van szükség. Érdekeltek nemcsak a közvetlenül fegyvereket, repülõgépeket, harckocsikat, gépkocsikat gyártó vállalatok, hanem igen nagy mértékben pl. a számítógépes és a vegyipari gyárak, a mikrobiológiai-genetikai kutatóintézetek és az ezek eredményeit hasznosító cégek. Ezen iparágak hulladéktermelése óriási, és mind a tervezett és megvalósuló háború rovására írandó.

Politikusaink javarészt háborúpártiak. Amikor néhány évvel ezelõtt a nukleáris fegyverek teljes betiltására nézve javaslat hangzott el, Magyarország képviselõje az ENSZ közgyûlésben két alkalommal is a nukleáris leszerelési javaslat ellen szavazott. Amikor erre vonatkozólag az Alba Kör magyarázatot kért a külügyminisztertõl, azt a választ kapta, hogy ? idézem ? ?Magyarország az Európai Unió, illetõleg az Észak-atlanti Szövetség államainak szavazataival azonos módon adta le voksát.?

A háború ellen sokmillió ember tüntetett és tüntet a világon: kormányaik háborús politikája ellen vonulnak fel. A demokrácia azonban egyre inkább pusztán szóvirág, nem a népek, hanem a halálkereskedõk, fegyvergyárosok akarata érvényesül.

Általában küzdelmet vívunk a hulladéktermelés ellen. A háborús hulladéktermelést csak a békemozgalom erõsítésével, a fegyvergyártás és kereskedelem megszüntetésével számolhatjuk fel.

Ezen írás beküldése óta a pilóták ?gépen szállnak? egy ország fölébe: az õsi Babilon úgymond katonai célpontjai, milliós városai, piacai, lakótelepei fölé és mi, a világszerte békéért fölvonuló milliók dermedt félelemmel várjuk, milyen újabb és újabb tömegpusztító fegyvereket vet be a világ csendõrsége, milyen mérgek, fertõzések és szennyezések fenyegetik kultúránkat, létünket és bolygónk egész élõvilágát.