Anne Leonard, a Greenpeace tagja használt Pepsi-palackhegyeket fedezett fel, néhány más amerikai cégtõl származóval együtt az indiai Futura Industries tiruvillari területén. Miután kezelik (válogatják, mossák és összezúzzák) ebben a kis dél-indiai városban, a törmeléket elviszik egy másik közeli, manali gyárba, ahol dolgozónõk tovább kezelik az anyagot. Leonard legalább két tucatot meglátogatott ezek közül a feldolgozó gyárak közül a környéken. A nõi dolgozók az üzemben a bérük megszerzése körüli nehézségre panaszkodnak, valamint a szegényes és nem biztonságos munkakörülményekre. A munkások ki vannak téve az égetõen forró víznek, amit a mûanyagtörmelék öblítésénél és a folyamat más szakaszaiban használnak, kesztyûk, maszkok vagy más védõöltözet oltalma nélkül. A munkások egészsége fõleg azért van veszélyben, mert amikor a PET-et melegítik, mérgezõ gõzök szabadulnak fel, melyek bõrkiütéseket, légzõszervi problémákat és szemirritációt okozhatnak.

A Tellus Intézet 1993-as csomagolási tanulmánya szerint a PET-gyártás mintegy 100-szor annyi mérgezõ anyag kibocsátással jár, mint az üvegpalackoké. India csak egyike a Nyugatról érkezõ hulladék számos végcéljának, mivel a kevésbe fejlett országokban a dolgozók vállalják azt a kockázatot, amit a nyugatiak nem.

A mûanyag hulladék az Egyesült Államokból és más országokból a kevésbé fejlett világba van irányítva, feltételezett újrahasznosításra, mert az egy tonnára esõ lerakási díjak jelentõs mértékben megemelkedtek az utóbbi néhány évben, a szigorúbb új újrahasznosítási törvényekre válaszként. A nemzetekfeletti vállalatok és az önkormányzatok, akik az újrahasznosítással kapcsolatos törvénykezés életbeléptetéséért felelõsek, felismerték, hogy jóval olcsóbb a hulladékot "újrahasznosításra" exportálni, mint belföldön kezelni. Ennek eredményeképpen az EÁ-ból származó mûanyaghulladék-export a jövõben várhatóan 100.000 tonna/évre fog emelkedni és még ennél is tovább fog nõni, mivel a mûanyaggyártás elõreláthatólag 11 milló tonna/évre fog rúgni a 2000. évben.

A Pepsi, a Coca-Cola és öt további vállalat megalakított egy Los Angeles-i székhelyû céget, amit Kaliforniai Mûanyag Újrahasznosító Mûveknek (PRCC) hívnak, hogy felvásárolja a hulladékukat és aztán exportálja azt. A PRCC 46 centért vesz egy font mûanyagzúzalékot az önkormányzati újrahasznosító szervektõl vagy vállalatoktól, és bárki érdeklõdõnek 8-10 centért adja el - a különbséget ugyanis az üdítõitalgyártó cégek fedezik. Ez a megközelítés elhárította a felelõsséget a helyi önkormányzatokról, és egyedülálló példa az Egyesült Államokban. Az "újrahasznosítható" anyagok kaliforniai exportja jelenleg a tizedik legnagyobb exporttevékenységet jelenti az államból, 1990-ben 1,4 milliárd dollárra nõtt.

A Futura mintegy 10.000 tonna zúzalékot importál évente. A vezetõk, akiket megkérdeztek, azt állították, hogy õk csak 60-70%-át tudnák kezelni a hulladéknak - a maradékot lerakóra viszik, vagy házi újrahasznosítóknak adják el.

India 1992 júniusában ratifikálta a Bázeli Egyezményt. Bár az EÁ még nem tette ezt meg, a Clinton-kormányzat "majdnem elfogadott egy állásfoglalást, mely megtiltja az exportot a nem-OECD-országokba 1993 decemberében", de a döntés "technikai megfontolások miatt" el lett halasztva.

A gond nem csak az EÁ-ban jelentkezik. Múlt évben egy 170 vállalatból álló konzorcium egy német újrahasznosító mûvet létesített, de ez összeomlott, amikor kiderítették, hogy a mûanyagot újrahasznosítás helyett exportálták...