Az utóbbi években, mint néprajzos hosszabb idõt töltöttem Gyimesben, a hagyományos népi kultúra és a modernizáció találkozási pontjait vizsgálgatva. Gyimes a Székelyföld keleti peremén fekszik, a Tatros folyó felsõ völgyét nevezik Gyimes-völgyének, amelybe jobbról-balról keskeny mellékvölgyek torkollanak. A szûk völgyekben az embereknek elsõsorban a havasi állattartás és a fakitermelés nyújt megélhetést.

Kultúrájuk a legutóbbi idõkig megõrizte régies vonásait. Gyimest mint az archaikus népi kultúra egyik utolsó bástyáját szokás emlegetni, ami ha lehet még érintetlenebb, mint Erdély többi része. Az idelátogatók úgy érezhetik, hogy élõ múzeumba érkeztek, ám ha egy pár órás látogatásnál több idõt töltenek itt, nyilvánvalóvá válik, hogy az elzártság és archaizmus csupán illúzió. A gyimesi emberek a nyugati fogyasztói civilizáció megjelenése óta ellentétes hatások erõterében alakítják cselekvési mintáikat. A korábban (és részben még ma is) archaikusnak mondható kultúra szembesül az élet minden szintjén megjelenõ modernizációs kihívásokkal, amelyek közül a hulladékok megjelenése csak egy, ám mind közül talán a legszembetûnõbb. Gyimesben a hulladékszállítás még nem, vagy csak egészen kezdetleges szinten indult meg. Ezen a téren még a székely falvaktól is jócskán elmaradnak, mivel itt a településszerkezet ágas-bogas - a mellékpatakok mentén több kilométer hosszan elszórtan állnak a lakóházak -, ami jócskán megdrágítja a szemétszállítás költségeit.

A gyimesi „szeméthelyzet" számomra, aki Budapesten nõttem fel többek között azért különleges, mivel itt jól látható, hogy mi történik, amikor a szemétszállító vállalat nem végzi el az emberek helyett hulladékaik eltüntetését. A „modern" nagyváros lakói ritkán szembesülnek hulladékaik sorsával. Ami már nem kell, bedobják a szemetesbe, kirakják lomtalanításra, lehúzzák a vécén, és a rend helyreállt. Nem kell senkinek szembesülnie a hajdan kidobott joghurtos poharával, amely 20 év után is épen és emésztetlenül fekszik valamelyik szeméttelep gyomrában. Gyimesben viszont mindez szem elõtt van. A kidobott nejlon zacskó egy hónap múlva is ott lebeg a patak partján, a fürdõszobában leengedett szennyvíz nem egy távoli folyót szennyez, hanem a házuk elõtt csurdogálót, és amikor egy rossz gumicsizmát szeretnének eldobni, nekik kell választani, hogy vajon elássák-e a kertben, elégessék, vagy a patakba dobják. Ebben a helyzetben bárki számára nyilvánvaló, hogy a modern kor legtöbb hulladéka nem visszailleszthetõ az élet és a természet körforgásába. Egy gyimesi asszonyt idézve: „...mert más szemét elmegy, a fûrészkorpát, fûrészmosztot azt a víz elviszi, de ezeket a nájlon dolgokat nem. Ezek fent lebegnek, mint az angyalok. Bedobják, s mikor nagy víz van, ide lehordja, s felaggassa. Olyan a Tatros, mint egy karácsonyfa. Kétfelé az a sok nájlon, s ilyen nájlon flakonyok."

A gyimesi háztartási tárgyak korábban jórészt kézmûves technikával készültek, hosszú életpályát futottak be - akár többszöri funkcióváltással -, s végül semmilyen maradandó hulladékot nem hagytak hátra. A fémeszközök kivételével az összes szerves anyag: a gyapjú és kendervászon, a fa, a bõr, a konyhai maradékok, a természetben rövid idõn belül elbomlottak, a vastárgyakat pedig félretették és újrafelhasználták. „Régebben nem volt szemét, mert akkor kisepertük a házat, akkor volt a ganyé, s oda a ganyéra reavettük. Ott elrothadott. Nem vette senki a patakba, hanem oda a ganyéra. Elrothad még akár a fa is ott, de ezek a flakonok nem rothadnak el." Még ma is, szinte az összes szerves eredetû hulladékukról elmondható, hogy ahol még tartanak állatot és van trágyadomb, ott azok újrahasznosulnak, de legalábbis nem maradnak hátra, mint hulladékok. A legtöbb szerves hulladék trágyaként vagy hamuként a termõföldbe jut vissza. Az iskolai füzetekbõl például WC-papír lesz és a trágyára kerül, a használt ruhából munkaruha, erdõjáró ruha, majd rongyszõnyeg, s ha végképp elvásott, akkor elégetik, hogy hamuját az esõ mossa be a földbe.

A rendszerváltozás óta megszaporodó, nagyrészt el nem bomló hulladékok nem illeszthetõek be a régi, jól bevált körfolyamatokba. Egy részük ugyan újrahasznosul a gyimesi emberek végtelen találékonyságának köszönhetõen, nagyobb hányaduktól viszont kénytelenek megszabadulni. „A régi autót, amit már nem használtunk, a férjem szétszedette egy autószerelõvel. Ami jó volt belõle, nagyon sok mindent felhasználtunk, adott el is belõle, s ami megmaradott, azt a Daciába berakta, kétszer-háromszor fordult, és elvitte az ócskavasba." Más a használt autóját egyszerûen betolja a Tatrosba. Az üveg és a fémhulladékok néha a patakok partján végzik, gyakoribb azonban, hogy elássák a kert egy félreesõ részében. „Az onnan nem kerül ki soha többé.."- mondják. A mûanyagokat ezzel szemben többnyire elégetik „Ami éghetõ, azt mi mindet elégessük a kályhába. Aztán ami olyan darabosabb, hogy nem kályhába való, azt tavasszal vagy késõ õsszel, amikor a szántóföld fel van szabadulva, akkor oda mindent kiviszek, rossz ruhát, rossz cipõt, gumicsizmát, flakont, ami olyan, hogy eldobnivaló, én oda mindent kiviszek, s elégetem. S így télen, amikor kiürül egy olajos vagy ecetes flakon, abba a helybe bedobom a kályhába, s az el is ég."

Külön figyelmet érdemelnek egyes veszélyes hulladékok. Tíz év körüli kislánnyal beszélgettem, akitõl megkérdeztem, hogy hová teszi a használt elemet. „Az elemnek fúrok egy lukat a földbe az ujjammal, s beleteszem. Éppen belefér." - válaszolta. A „veszélyes hulladék" fogalma a gyimesi emberek körében valójában nem ismert. Egyedül talán a döglött állat az, amit veszélyesnek tartanak, valamint tudják, hogy aki a patakból iszik, az megbetegedhet. A régi gyógyszereket, szárazelemeket, dezodoros dobozokat, izzókat, festékes vagy vegyszeres vödröket ugyanúgy elássák, a vízbe dobják, vagy megpróbálják elégetni, mint bármi mást, amit el akarnak távolítani életterüktõl. Az hulladékok égetése során visszamaradt hamu kezelése érdekes példa arra, amikor egy szokást alátámasztó évszázados tapasztalat érvényét veszíti, sõt az elérni kívánt hatás (hosszabb távon) éppen a visszájára fordul, a szokás mégis tovább él. Nem tesznek ugyanis különbséget a fenyõfa hamuja és az elégetett csokis papírok, mûanyag palackok, sportcipõk és mûszálas ruhák után visszamaradt hamu között, általánosan azt tartják, hogy ahol a hamut a termõföldre terítik, ott dúsabb lesz tõle a vetemény. „Kidobjuk a szántóföldre, mert az kövéríti a földet, mint az istállótrágya." Az év során nagyobb mennyiségben összegyûlõ szemetet ezért sokan éppen a szántóföldön égetik el, és a sparheltbõl is vagy oda, vagy a trágyadombra hordják a hamut, hogy táplálják vele a földet.

A gyimesiek hulladékeltávolítási szokásai bizonyos hagyományokat õriznek. Olyan mozdulatok, cselekvéssorok ezek, amelyek hosszú idõn át beváltak, a felmerült problémákra megfelelõ válaszok voltak, ezért generációkon át tudtak öröklõdni. A folyóvízbe dobás, a földbe ásás, az elégetés egyaránt ilyen mûveletek. Alaptapasztalatuk, hogy a víz elviszi, a föld elbontja, a tûz elemészti a birtokába került dolgokat. Tapasztalataik mindeddig érvényesnek bizonyultak, ám az eltávolítandó tárgyak idõközben megváltoztak. Az újonnan érkezett anyagok története a földben, a vízben és a tûzben nem a megszokott módon zárul. Pontosabban: egyáltalán sehogyan sem zárul. Hiába vetették ki õket, dacolnak sorsukkal, és maradnak. Kézenfekvõ válasznak tûnik, hogy a szemétszállítással majd elrendezõdnek a dolgok, a probléma azonban ettõl nem oldódik meg, csak már nem fog látszani.