„Lehetetlen, hogy ne legyen fontos a környezetvédelem a vállalkozói szektor számára” – kezdi Varga Péter, aki igazi családi vállalkozást épített ki Badacsonyörsön. Édesanyja 72 évesen most hagyta abba a munkát, felesége és két fia is a cégnek dolgozik. Közgazdászként és adótanácsadóként dolgozott egy nagy borászatban, és beleszeretett a szakmába. „Mindenki beleszeret”, teszi hozzá. Annak idején rájött, hogy ide érdemes befektetni, mert „mindent el lehet vinni, de a szõlõt nem”.

Az ügyvezetõ abban is biztos, hogy elõbb-utóbb az externáliák is meg fognak jelenni az árakban, vagyis a csomagolással járó környezetszennyezést nem lehet már sokáig elrejteni. Az kezdettõl látszik, hogy az áruházláncok „nem fogják tûrni, hogy betétdíj legyen”, mégis egyelõre komoly árelõnyt jelent újratölthetõ csomagolásban forgalomba hozni egy üveg bort. Egyéb gazdasági megfontolások is szerepet játszottak a kereskedelmi hálózat kiépítésében: Európában palackhiány van, és míg egy új palack 40-50 Ft, és az egy palackra jutó karton költsége 10-14 Ft, addig egy használt palack 16-22 Ft-ért szerezhetõ be, és csak 5-8 Ft a mosási, logisztikai költség. Gyorsan tegyük hozzá, hogy a cég 95-105% palackot visszagyûjt a kereskedelembõl, tehát a használt palackot sem a piacról kell venni. Ennyit arról, hogy a visszagyûjtés és a mosás piaci hátrányt okoz...

Egyébként ez az utolsó közösségi rendszer, amennyiben ugyanazokat a palackokat több palackozó is használja a piacon. Fennmaradásának fõ oka azonban a gazdaságosság, és csak másodsorban a környezetvédelem.

A csomagolási elõnyökön is túltesznek a nagyüzemi termelésbõl adódó elõnyök. A szõlõtelepítéstõl a szüretelésig minden gépesített már, így lényegesen olcsóbb a termelés. Varga Péter szerint ma már a borászatban sem lehet úgynevezett „hagyományos” módon jó minõséget elérni. „Szüleinktõl, nagyszüleinktõl a munkához való hozzáállást és a tapasztalataikat kell megõrizni”, de a jó minõség érdekében termelési és munkamódszereinket folyamatosan meg kell újítani. „Az úgynevezett tradicionális borászati filozófiához közelebb áll az a borászati tevékenységünk, amelyet kizárólag saját szõlõbõl indítunk, és amelyben kisebb tételeket, részben vagy teljes egészében fahordókban érlelve készítünk el, a badacsonyi terroir azaz a helyi talaj és klíma legjobb hatásait kihasználva és bemutatva.” Egyre inkább le kell számolni a penésszel borított kis tölgyfahordókkal teli hûvös pincék romantikus világával, akár szeretjük ezeket, akár nem. A mai „pincészetben” hatalmas krómozott acéltartályokban, csõvezetékekben és modern palackozó sorokon készül a bor, amelyet minden fázisban megvizsgálnak a laboratóriumban. Ilyen körülmények között sokkal olcsóbban lehet egy liter bort elõállítani. Ha ehhez hozzávesszük a csomagolás árát (ld. fent), és hogy az újratöltést alkalmazó cégeknek nem kell darab alapú termékdíjat fizetni (kb. 5 Ft palackonként), sõt azt is, hogy a kereskedelem haszonkulcsa gyakran 100% (!), akkor 120-150 Ft is lehet áfástul a bolti árkülönbség két különbözõ termelõ bora között, ami a középkategóriás boroknál már éppen elég ahhoz, hogy az árérzékeny fogyasztó döntsön.

A Vargabor Kft. mára piacvezetõ lett a visszaváltható csomagolású borok terén. 100-120 e hl bort ad el évente, kb. 10 millió palackban. Emellett kis mennyiséget kannában is értékesít, leginkább a környékbeli vendéglõknek, de ezt is fokozatosan ki szeretnék váltani 1,5 l-es csavarzáras üvegpalackkal. A hazai forgalmuk 90%-át újrahasználható, betétdíjas üvegcsomagolásban árusítják. Emellett bérmosást is vállalnak a 150 millió forint értékû, 10 e palack/nap teljesítményû mosósoron.

A helyszínen meggyõzõdtem róla, hogy nagyon sok palack úgy tér vissza, hogy bele van nyomva a dugó. Külön masinát kellett szerkeszteni a dugó kivarázsolásához. Sok kis palackozó öntapadós címkét ragaszt a borra, amit aztán a mosósoron nem lehet eltávolítani. Ezek mehetnek a hulladékba...
A prémium borok piacán miért elképzelhetetlen a betétdíjas palack? - kérdezem, mert egyre zavaróbb, hogy sem a fogyasztó sem a kereskedõ nem ismeri ki magát a polcok elõtt és az üvegvisszaváltónál. Sokféle palack van forgalomban, mondja Varga Péter, most is van 6-7 féle betétdíjas, de kb. 25-30 -félébe töltenek a pincészetek. A kereskedelem nem tudja (nem akarja?) megoldani a sokféle palack válogatását, de a fõ érv, hogy a minõségi boroknál az esztétikai és marketing szempontok az elsõdlegesek, egy kis szériaszámú drága bor imázsával nem fér össze a használt palack. Egyébként csak a piac 2%-áról van szó. A Varga Pincészet is készít prémium minõségû borokat, ezeket a termékeiket „természetesen” õk is egyutas csomagolásban hozzák forgalomba, hiszen „a luxus termékeknél a költség megfontolások nem jöhetnek szóba”.

Arról faggatom azután, hogy milyen szabályozásra lenne szükség, hogy bortermelés és a környezetvédelem érdekeit össze lehessen egyeztetni. Az ügyvezetõ szerint ma gazdaságilag ésszerû a többutas rendszer, és „ezt nem kéne elrontani”. Növelni kellene a visszagyûjtési arányokat, ma nem jön vissza annyi palack, amennyire szükség lenne. Alacsony a visszaváltási arány. Túl kicsi értéket képvisel a betétdíjas palack, 15-28 Ft a betétdíj, ezt kéne megemelni 20 forinttal, de a szabadárat meg kell hagyni. Ha fix betétdíj lenne, Varga Péter szerint már nem mûködne a rendszer. Ma az emberek a hypermarketekben veszik meg az akciós bort, általában nagyobb mennyiségben, majd 1-2 palackonként váltják vissza a csomagolást a sarki boltban. Ezért az utóbbi helyeken alacsonyabb a betétdíj, mert ha magas lenne, nem férnének el a göngyölegtõl.

Varga Péter még emlékszik arra az idõre, amikor nem volt Magyarországon eldobó palack. A tejtõl az alkoholos termékeken keresztül az üdítõkig mindent betétdíjas palackokba töltöttek, mert a töltés és a termelés nem globális, hanem lokális szinten történt, és ez volt a gazdaságos. A betétdíjas rendszereknek a legnagyobb ellensége a globalizáció, amely a termelést a létezõ legnagyobb mértékben központosítani kívánja. Sajnos vannak rossz környezetvédelmi válaszok, ilyen a szelektív gyûjtés is, amely hatékonysága rendkívül alacsony, gazdaságossága pedig katasztrofális. Egyetlen úgynevezett „elõnye”, hogy olyan érdekcsoportokat hoz létre, amelyek a környezetvédelem érdekében tevékenykednek, de „túlzottan megterhelik a társadalmat.” „Miért nem a valódi többutas rendszereket támogatjuk?!” - kérdezi végül. Ezt kérdezzük mi is!