A kapualjban megbújó apró üzletben kérdeztem Bors Olgát, a családi vállalkozás üzletvezetőjét a kézzel készített magyar cipők titkáról.

A haldokló magyar könnyűipar dacára bizony ma is működnek nagy cipőgyárak hazánkban, például Bonyhádon vagy Martfűn – csakhogy ezekben a gyárakban szinte kivétel nélkül exportorientált bértermelés folyik, a cipők nagy része a német vásárlók kosarában köt ki. Helyettük pedig jön az olcsó dömpingáru Kínából, Törökországból, Romániából. Persze ezek a lábbelik sem feltétlenül rossz minőségűek – mégis érezni (tapintani, látni) a különbséget egy napi 1800 pár cipőt termelő gyár és egy heti 5-10 párat hagyományos kézi technológiával előállító kisüzem terméke között. Ezek a cipők „élnek”, a cipész szíve-lelke (és sokszor több évtizedes szakértelme) van bennük. Ha már „lejártuk a lábunkat” a sok futkosásban, minden további nélkül javíthatóak, újratalpalhatóak, megsarkalhatóak, megfelelő ápolás mellett akár egy évtizedig is hordhatóak.

És hogy mit jelent a megfelelő ápolás? Elsősorban a legalább kéthavonta megejtett krémezést, lehetőleg hagyományos cipőkrémmel (pl. Bagarol, Kiwi), esetleg lovas boltban kapható szarvasfaggyúval, vagy valamilyen paraffinolajos készítménnyel. A fő szempont, hogy a cipőápoló ne tartalmazzon illatosító anyagot, amely szárítja a bőrt, és színezéket. Legjobb tehát az átlátszó, színtelen cipőkrém. Így a téli útsózás hatásaitól is megvédhetjük a cipőt, hisz a krém egyfajta védőréteget képez a bőrön, és nem mellesleg szinte teljesen vízállóvá is teszi azt. A pántos női cipőket szorosan összecsatolva rakjuk el, hogy ne táguljanak ki tárolás közben.

Kövessük nagyanyáink példáját, akik a vasárnapi mise után mindig kipucolva, kisámfázva tették el ünnepi cipőjüket – megnövelve ezzel élettartamát, és megtisztelve a cipőt és készítőjét is.

Rátz Judit