Első lépés: Névre szóló levél. A megfelelő címlistáról a kis cég ügyvezetője elegáns borítékot kap, amelyben névre szóló levél található. Régi trükk, mondhatják, de az a vágyunk, hogy ismerjenek, hogy fel- és elismerjenek mint fontos embert, annyira mélyen gyökerezik bennünk, hogy csak nagy önuralommal mondhatunk nemet hiúságunknak.

Második lépés: Az álmok világa. Az elegáns küldemény egy olyan világot villant fel, ahova minden valószínűség szerint szívesen tartozna a címzett, de ami számára csak nagyon ritka alkalmakkor érhető el. Esetünkben az arisztokrata gourmet (ínyenc) világát, azét, aki a legválogatottabb évjáratos fajboroknak a fogyasztója.

Harmadik lépés: A meghívó. Ez az egyik legfontosabb és legösszetettebb mozzanata a stratégiának. Vegyük sorba, mi mindenre épít! A névre szóló meghívó ismét a hiúságunkat legyezi. Valljuk be, szeretjük, ha gondolnak ránk, ha meghívnak valahova, s ilyenkor hajlamosak vagyunk csak csekély mellékkörülményként venni figyelembe, hogy akarnak is tőlünk valamit, azaz nem önzetlen a meghívás. A meghívó ingyenes kóstolóra szól. Ezzel valamelyest máris csökkent az az enyhén rossz szájízünk, hogy csak azért hívnak meg, mert valamit ránk akarnak sózni. Lám, hiszen ingyenes! A meghívás olyan nagyvonalú, hogy nem csupán bennünket, hanem tetszőleges partnerünket is magában foglalja. A kóstoló színhelye természetesen az egész stratégia stílusának megfelelően valamilyen imponáló hely, jobbára elegáns szálloda. Melyikünk ne imponálna szívesen valakinek azzal, hogy egy ilyen alkalomra fölajánlja, magával viszi. Ez a lehetőség többletmotivációt eredményez, de ami még fontosabb: felállít egy veszedelmes csapdát. Ha partnerral vagyok, akkor aztán végképp meg kell mutatnom, hogy ki vagyok: imponálnom kell!A fontos ember időpontot egyeztet. Mi sem természetesebb, mint az, hogy a kóstoló szervezői arra kérik a meghívottat: jelezze a mellékelt válasz-levelezőlapon, hogy neki melyik felel meg leginkább a feltüntetett időpontok közül. Lehet egyéb visszajelzési igény is. A fontos az, hogy belevonódjunk a dologba, befektessünk: adjunk időpontot a levelezőlapon, ezzel együtt reflexszerűen írjuk be a határidőnaplónkba: adjuk/adassuk postára.

Negyedik lépés: Ön már nyert. Elég sok időre és kudarcra van szükség ahhoz, hogy valaki ennek a trükknek habozás nélkül ellenálljon. Két ősi ösztönünket kell ugyanis legyőznünk: a kíváncsiságunkat és -- újra -- a következetesség csapdáját. Nehéz ellenállnunk annak, hogy meg ne nézzük (gunyorosan és persze csakis kíváncsiságból), hogy mit nyertünk. Ha megnézzük, akkor két következtetésre juthatunk: valami blőd dolog, gagyi. Ez elégedettséggel tölthet el, hiszen "mi előre megmondtuk". Mégis, jobb volna, ha nem erre a következtetésre kellene jutnunk, hiszen ez esetben baleknak akartak nézni bennünket, s ez nem növeli az önbecsülésünket; abban pedig lépre is mentünk, hogy egy haszontalan dologért időt és energiát pocsékoltunk el a böngészéssel, ledörzsöléssel, miegyébbel. Ezért azután ha egy csöpp mód is van rá, hogy ne tekintsük a "nyereményt" értéktelennek, akkor örömmel vesszük a "kellemes csalódást". A szóban forgó stratégiában, ami a luxusfogyasztás tekintélyes voltára apellál, a fődíj valami igazán presztízsesen hangzó dolog: üdülés francia kastélyokban (természetesen partnerrel).

Ötödik lépés: A kóstoló. Ennyi rafinált csábítás után elvárható, hogy sokan veszik a fáradságot, és elmennek az "ingyenes, garantáltan vásárlási kötelezettség nélküli" kóstolóra az elegáns belvárosi szállodába. Innentől már majdnem lehetetlen következmények nélkül megúszni a kalandot. Most már a személyes meggyőzés kerül előtérbe. Először is minden meghívottat -- és a partnerét se feledjük! -- házigazda fogad. A meghívottól függően vonzó megjelenésű, fiatal nő vagy férfi. Kétszeresen is belekényszerültünk a nagyvonalú viselkedés helyzetébe: imponálnunk kell a partnerünknek, és imponálnunk kell a "házigazdánknak". Miután helyet foglaltunk, következik az a helyzet, amit a viszonosság csapdájaként tart számon a szakirodalom. Antropológusok évtízezredekre vezetik vissza és az emberi civilizáció kialakulásában az egyik legdöntőbb mozzanatnak tartják annak a szokásnak -- már-már törvénynek -- a kialakulását, amit a magyar szólásmondás így fejez ki: "kölcsön kenyér visszajár". Ha valakitől szívességet fogadunk el, akkor szinte ellenállhatatlan kényszer nehezedik ránk, hogy ezt viszonozzuk. Házigazdánk tehát minden további nélkül kezdi kínálgatni a különféle kóstolókat a termékekből. Gondosan ügyel arra, hogy bőséggel kóstolgassunk is -- legyen mit viszonozni! Aki ezek után a partnere és a kedves házigazda kimondatlan elvárása ellenére sem rendel valamelyik termékből, az vagy betegesen zsugori, vagy -- ami talán a legritkább -- hallatlan önfegyelemmel ellenáll annak, hogy lépre csalják. A kóstolás alatt ugyanis eleinte szó sem esik rendelésről, tehát árakról sem. Amikor a vendég már egy-két termék mellett ízlés szempontjából elkötelezni látszik magát, akkor kerül elő az árlista. Az ár nem megfizethetetlenül magas, de borsos. Mégis, most már nem tehetjük meg, hogy üres kézzel távozunk, s rendelünk valami kisebb tételt. Ekkor kedves modorban sajnálkozik házigazdánk, hogy kis tételben nincs módjuk forgalmazni. A legkisebb tétel, amit eladhatnak, mondjuk ital esetében egy rekesz. A dolog váratlanul ér bennünket, ráadásul az a látszat, mintha ez természetes volna, s az ilyen helyzetekben így szokás, csak mi voltunk annyira járatlanok, hogy ezt nem tudtuk. Így azután szinte lehetetlen vállalnunk azt a kicsinyességet, hogy a cégünk nevében, számlára ne rendeljünk meg legalább egy rekesszel az egyik választott termékből.