Az azbeszt anyaga és felhasználása

Az azbeszt a különleges, szálas szerkezetû ásványi szilikátok csoportjába tartozik. Molekulaszerkezetében szilícium-oxid mellett vas, magnézium, kálcium, nátrium és egyebek találhatók. Az azbeszt rendkívül vékony elemi szálakból áll, melyek átmérõje a milliméter ezredrészénél is kisebb. Az elnevezés a görög "azbesztosz" szóból ered, ami kb. "kiolthatatlant" vagy "maradandót" jelent.

A legjelentõsebb azbesztlelõhelyek Kanadában, az egykori Szovjetunió területén és Dél-Afrikában találhatók. Az azbeszt-felhasználás a XX. század elejétõl az 1970-es évek közepéig erõteljesen emelkedett, azóta azonban visszaesõben van, mivel az azbesztszálak belélegzése súlyosan egészségkárosító.

Az azbesztet kiváló tulajdonságai miatt az elmúlt 80 évben több mint 3000 termékben használták fel. Mint ahogy a nevének jelentésébõl is kitûnik, hõálló, éghetetlen, kémiailag pedig saválló, lúgálló, olajálló és nem bomlik el. Elektromos szigetelõként viselkedik, és szálstruktúrája lehetõvé teszi szövését, valamint nagy mechanikai szilárdságának kihasználását.

Az azbesztbõl készült legjellemzõbb termékek: tûzálló anyagok, tömítések és csomagolások, szûrõk, fékbetétek és kuplungok, azbesztcement termékek, valamint a tûz-, hõ- és zajvédelem céljaira alkalmazott azbeszttartalmú szórt vakolat.

Az építõiparban kétféle azbesztterméket különböztetnek meg: az erõs kötésû (rendszerint 1 t/m³-nél nagyobb térfogattömegû) és a gyenge kötésû (1 t/m³-nél kisebb térfogattömegû) azbesztet tartalmazó termékeket.

Az elsõ termékcsoportnál általában az ún. azbesztcement termékekrõl van szó. Az azbesztcementet, ismertebb nevén az eternitet Johann Hatschek találta fel ill. dolgozta ki a XX. elsõ évtizedében Vöcklabruckban. Az eljárás során kb. 90% cementet 10% azbeszttel kevertek és nedves eljárással formába sajtoltak. A cement jól megkötötte az azbesztszálakat és beépített állapotban ezekrõl az azbeszttermékekrõl nem szabadulhatott fel veszélyes mennyiségû azbesztszál.

Az azbeszttermékek második csoportját, a gyenge kötésû azbesztet elsõsorban az ún. szórtazbeszt képviseli. Mivel ezekben a termékekben nagyobb az azbeszt- és kisebb a kötõanyagtartalom, könnyen kerülhetnek róla azbesztszálak a levegõbe.

A gyenge kötésû azbeszt azbesztlapok és szõnyegek is készülnek. Ezek könnyûszerkezetû építõelemek, kábelszigetelések és álmennyezet vagy padlózat hátoldalán használatosak. Az azbesztszálak nemcsak azáltal kerülnek egyre nagyobb mennyiségben a levegõbe, mert az idõ elõrehaladtával az azbeszt és a kötõanyag közti kötés folyamatosan gyengül, hanem mert a terméket gyakran mechanikai hatások is érik (pl. rázkódás, légmozgások) vagy átalakításokat is végezhetnek rajtuk (pl. fúrás).

Az azbesztfelhasználás veszélyei

Az azbesztet a környezetre veszélyes anyagok közé sorolják, ám az anyag maga nem mérgezõ. Eddigi ismereteink szerint érintése nem közvetlenül veszélyes, az ivóvízben történõ elõfordulásának kockázatát a szakemberek jelenleg is kutatják.

A belélegzett azbesztszálak azonban bizonyos körülmények között tüdõ-, mellhártya- és hashártya-megbetegedésekhez vezetnek. 1927 óta ismert egy, az azbesztszálak által kiváltott kóros elváltozás a tüdõszövetekben, az ún. azbesztózis, mely gyakran halálhoz vezet. 1955-ben írtak elõször tanulmányt az azbesztexpozíció és a tüdõrák összefüggésérõl. 1960 óta ismert a mesotheliom nevû betegség, ami a mell- és hashártya rákosodása, amely egyenes összefüggést mutat az azbesztexpozícióval. Az azbeszt szálas struktúrája folytán veszélyes az emberi szervezet ún. savós belhártyáira. Léteznek tüdõre veszélyes azbesztszálak, melyek hossz : átmérõ aránya 3:1. Ezek megakadhatnak a tüdõ hörgõcskéiben. A tüdõ savós hártyája megpróbálja ezeket savval lebontani, de mivel az azbeszt saválló, ez nem sikerülhet. Így alakul ki a rákos burjánzás. A konkrét veszélyeztetettség megállapítása azért nehéz, mert a "veszélytelen azbesztmennyiség" egyenlõre nem definiálható. A nyilvánosságra hozott szakvélemények alapján a levegõ azbesztmentességét minden eszközzel fenn kell tartani. Az azbesztexpozíciónak kitett dohányosok esetében a Nyugat-Európában közzétett vizsgálatok tanúsága szerint 50-szeres a tüdõrákos megbetegedés esélye az azbesztmentes környezetben élõ nemdohányzókéhoz képest!

A szórtazbeszt

A szórtazbeszt olyan gyenge kötésû azbeszt, melyet kötõanyaggal keverve szórással visznek fel a felületre. A keveréknek általában kb. 90%-a azbeszt. A kötõanyag és az azbeszt közötti kötés bizonyos idõ alatt annyira meggyengül, hogy mechnanikai igénybevétel, rázkódás vagy javítási munkák során az egészségre káros mennyiségû azbesztszál kerülhet a levegõbe.

A szórtazbesztet leggyakrabban tûzvédelmi anyagként, esetleg hõ- és hang-szigetelõként alkalmazták. Fõleg épületekben található, de sínen haladó jármûvekben, hajókban, vegyipari berendezésekben, nagy mûszaki berendezésekben, pl. turbinákban, rendezvénytermekben (pl. sportcsarnokokban), színházakban és irodaházakban a huszadik század hetvenes éveiig gyakran használták.

Európa országaiban évek óta végeznek azbesztmentesítést. Skandináviában és Nagy-Britanniában már több mint két évtizede végeznek ilyen jellegû munkálatokat, Németországban és Svájcban pedig kb. 15 éve dolgoznak ezen. A Benelux államokban szintén évek óta foglalkoznak azbesztmentesítéssel, míg Franciaországban és Olaszországban csak az elmúlt 5 évben kezdtek el nagyobb figyelmet szentelni a problémának.

1990-ben megalakult a londoni székhelyû Európai Azbesztmentesítõk Szövetsége (EARA), amely a munkakörülményekkel, azon belül is fõleg a biztonságtechnikával foglalkozik. Magyarországon az idei év tavaszán alakult meg a Környezetvédelmi Szolgáltatók és Gyártók Szövetségének Azbesztmentesítési Munkacsoportja. Ezen szervezetek segítenek és tanácsokat adnak az azbesztet érintõ problémákban. Az azbesztmentesítés teljes problematikáját az érdekelt nyilvánosság elé tárják.

Az azbeszt tehát egyike a mai kor emberét fenyegetõ környezeti ártalmaknak, de pánikra ezzel kapcsolatban semmiképpen nincs ok. Fontos tudni, hogy az azbesztpor bizonyítottan rákkeltõ, mindenképpen kerülni kell az expozíciót. Lehetõség szerint a korábbi évek során felhordott szórtazbeszt rétegeket az azbesztmentesítés szigorúan szabályozott (nemzetközileg kidolgozott és Nyugat-Európában elfogadott) technológiájának betartásával mielõbb el kell távolítani, a szilárd kötésû azbesztet pedig minimum pormentesen el kell szigetelni, de elõbb-utóbb ezek esetében sem kerülhetõ el a szakszerû ártalmatlanítás.

Azbeszt-sztori

Az ókorban a finom azbesztszálak mintha csak azért léteztek volna, hogy belõlük legendák és mesék egész sora szövõdjön. Az azbeszt tûzálló képessége oly mértékben megmagyarázhatatlannak tûnt, hogy általa megnyílt az a kapu, melyen a csodák és varázslatok birodalmába lehetett bejutni. Kezdetben nem is tekintették ásványnak, hanem a legendák mágikus erõvel bíró "tûzálló" lényeivel, a szalamandrákkal hozták kapcsolatba.

Ha az azbeszt történetét tanulmányozzuk, az igazi érdekességet nem a bizonyított történelmi tények felsorakoztatása jelenti, hanem annak bemutatása, hogyan változtak az elképzelések egy olyan ásványi anyagról, mely alkalmazása kezdetétõl fogva ugyanaz maradt.

Az azbeszt az antik Görögországban kapta nevét. Vestának, a házi tûzhely és az abban égõ tûz istennõjének szentélyeiben az istennõt szolgáló papnõk, a vesta szüzek õrizték az örök tûz szent lángját. A szent fényt olajmécses táplálta, melynek kanóca tûzálló azbesztbõl készült. Plutarch görög költõ írt elõször "asbesta"-ról, az el nem múló, kiolthatatlan lángról, melyrõl késõbb ezen kivételes tulajdonságokkal rendelkezõ ásványi anyagot elnevezték. Könnyen simuló anyag lévén hajhálót és kendõt készítettek belõle. Tisztításkor elegendõ volt az elpiszkolódott tárgyakat a tûzbe dobni, és ezek szinte újként kerültek ki a lángokból.

Plutarch sem tudta kivonni magát a csodaszer mágikus hatása alól. "De defectu oraculum" címû írásában megemlíti, hogy a királyok és magas rangú személyek számára a halotti lepel azbesztszövetbõl készült. Mivel a lepel nem égett el, az elhunyt hamvait szét lehetett választani a máglyában keletkezett hamutól.

Az elsõ görög azbeszt Ciprus szigetérõl származott, ahol kitermelése még a XX. században is folyt. Már Plutarch korát megelõzõen is, a szentélyek mécseseiben kanócok alapanyagaként használták. A hagyomány szerint Kallimachos görög szobrász már az idõszámításunk elõtti V. évszázadban az Athene szobor számára készített mécsest ilyen "csoda-kanóccal" látta el.

Hippokrátesz, az orvostudomány megalapítója állítólag az azbesztet gyógyszerként (!) írta fel.

A római korban a "linum vivum" a "halhatatlan szövet" nem terjedt el széles körben. Elõállítása körülményes volt és drága, csupán néhány gazdag ember engedhette meg magának ezt a "luxust."

1700 körül egy bizonyos Bruckmann professzor írásait tûzálló azbesztpapírra nyomtatta. Abban reménykedett, hogy mûveit ilyen módon halhatatlanná teheti. Az elképzelés azonban nem állta ki a próbát. A papír ugyan ellenállt a tûznek, a tinta azonban feloldódott a lángokban.

A XIX. század közepét a nagy mûszaki találmányok jellemzik. A gõzgép feltalálásával megkezdõdik az ipari forradalom, gyárak jönnek létre, és néhány évtized alatt egész városok állnak az ipari termelés szolgálatába. Az új ipari társadalomnak mindig újabb és újabb szigetelõanyagra van szüksége. Ismét felfedezik az azbesztet, hiszen ideális alapanyagnak ígérkezik tûzálló tömítések, szûrök, szigetelések és sok más termék számára. 1870 körül kezdik meg Kanadában az azbeszt hatalmas mértékû kitermelését, majd az ezt követõ években az anyag a maga nemében egyedülálló sokféleségben kerül felhasználásra.

Amikor az azbeszt története háromezer évvel ezelõtt elkezdõdött, az emberi képzelet mágikus tulajdonságokkal ruházta fel. Az ipari forradalom ezen keveset változtatott. Az azbeszt csodaszer volt és az is maradt. A történetnek még napjainkban sincs vége. A csoda elszállt, az anyag azonban megmaradt.

Azbeszthelyzet Magyarországon

Sajnos a mai magyarországi gyakorlat alapvetõen eltér a Nyugat-Európában szokásos szabályozástól. Magyarországon napjainkban is készítenek azbesztterméket! A hazai jogszabályok értelmezése szerint az azbeszt, amíg eredeti funkcióját tölti be, addig szigetelésnek, tömítésnek, tetõfedõ anyagnak számít, abban a pillanatban viszont ahogy onnan eltávolítják I. vagy III. osztályú veszélyes hulladéknak minõsül. Még nincsenek egyértelmû jogszabályok, amelyek technológiai, hulladékkezelési, munkaegészségügyi szempontból pontos határok között tartanák az azbeszt kezelését. A jogalkotók egy része tájékozatlan, a törvényalkalmazók pedig elvesznek a nem egyértelmû jogszabályok útvesztõjében.

Pedig némiképp aggasztó a helyzet. A metró- és vasúti kocsik sok esetben szórtazbeszttel lettek szigetelve, és ha megsérül a burkolat, megjelenhet az utastérben, ha a kocsi nagy sebességgel halad az alagútban. Vagy sportcsarnokok, edzõtermek födémjében ott az azbeszt, rockkoncertek rezgései kiszabadíthatják, a sportolók belélegezhetik a veszélyes rostokat. Igazából még nem is tudjuk, hová mennyi azbeszt lett beépítve!