Sem a levegő, sem pedig a füst nem mozdul, ez utóbbi ráadásul elviselhetetlenül fojtogat. Bár a „füst a lakosságra teljesen áratlmatlan” és a tüzet hamarosan eloltják majd, a tavasz két legforróbb napját csukott ablakok mellett küszködöm végig.
A tűzoltó autók és a földdel megrakott kocsik kerülgetik a látványosságra egybesereglett helyieket, akik talán élőben, és „égőben” is most láttak először modern, minden igényt kielégítő és minden előírásnak maximálisan megfelelő lerakót.
A tűz keletkezésének körülményeit természetesen kivizsgálják majd, a felelősöket megkeresik, a lerakó pedig működik tovább. Hiszen valahova tenni kell a szemét-hegyeket, lerakjuk hát, pedig ez nem megoldás semmire.
Idővel nem csak a tűz alszik majd el, hanem az ügy is.
Most a nyitott ablaknál ülve olvasom az új regionális hulladékgazdálkodási programot, amit több, mint 100 településre és húsz évre terveznek. Átfogó, nagy, elemző, rettentően fontos és nélkülözhetetlen a program megvalósítása. Lesz két lerakó, válogatómű, szelektív gyűjtés, persze égetés is, ami mellett eltörpül a hasznosítás nagysága. A tájékoztatás kimerül a lakossági ellenállás leküzdésében, és a szelekítv gyűjtés népszerűsítésében. Nincsenek alternatívák, kisebb megoldások, önellátó települések, kevesebb hulladék termelésére ösztönzés. Sőt, a gazdaságos működés gátja lehet, ha nem a kellő mértékben állítjuk majd elő a hulladékot, mert nem lesz mit válogatni és éhen hal az égető.
500 oldalas az anyag, és egy szó sincs benne  tudatformálásról, fenntarthatóságról, a problémák gyökerének feltárásáról, fogyasztói szokásokról, valós és annak képzelt szükségletekről, felelősségről, megelőzésről.
Ez az igazán nagy égés.