A HuMuSz-nak a választások idején mindig kérdezhetnékje támad. A HuMuSz elõkapart egy immár hatéves dokumentumot. Kérdés lényege az volna, hogy a KTM az elmúlt ciklusban miért nem hozta meg a többutas csomagolási rendszerek megmentésére irányuló (1992-es) "Cselekvési programjában" megfogalmazott intézkedéseket?

Egyébként mi sem gondoltuk komolyan, hogy Baja miniszter pont ezt a levelünket tisztelni meg a válaszával. Így is történt. 1994-ben szegény Gyurkó miniszter úr, ezúttal pedig Szilvásy államtitkár magyarázta a semmit. A történet ismert: A rendszerváltás után, a multinacionális vállalatok bevonulásával tervszerûen kezdõdött el a betétes csomagolási rendszerek felszámolása. Elõbb az ivóleveknél, aztán az üveges konzervek, a szénsavas üdítõk és az ásványvizek kerültek sorra. A fenti érdekeltségi és erõviszonyok miatt hamar nyilvánvalóvá vált, hogy jogi szabályozás nélkül (a sokat emlegetett piaci "önszabályozással") képtelenség lesz a környezet- és fogyasztóvédelmi érdekek érvényesítése.

A társadalmi környezetvédõk nyomására, parlamenti interpelláció után, elõbb a KTM "Cselekvési programjában" (1992), majd a környezetvédelmi törvényben (1995) jelent meg a betétes csomagolás védelmérõl szóló jogi szabályozás ígérete. Ez utóbbi szerint "Jogszabály állapítja meg azon termékek körét, melyeknek visszafogadása a környezet terhelésének, szennyezésének csökkentése érdekében indokolt. A visszafogadás ösztönzésére a termék forgalmazójának betétdíjat kell felszámolnia." (1995. évi LIII. tv. 63. ±. (1) bek.). A jogszabály megalkotása azonban -miként a hulladéktörvényé is - a KTM erélytelensége és szakmai felkészületlensége miatt a mai napig csak ígéret maradt.

A betétdíj-téma akkor válik izgalmassá, ha tudjuk, hogy a magyar átlagpolgár által egy évben "termelt" (kb. 400 kg = 1,4 m3) szilárd háztartási hulladéknak a fele kidobált csomagolóanyag. A minimális hulladékot (kupakot, cimkét) termelõ betétdíjas rendszereknél a fogyasztó a csomagolóanyag betétdíját visszakapja - ellentétben a szeméttelepeket "tupírozó" egyutas (eldobó) rendszerekkel, ahol a csomagolás árát kétszeresen is megfizettetik vele (egyszer vásárláskor, majd a szemétdíjjal). Egyértelmû, hogy a csomagolóipart a betétdíjas rendszerek erõszakos tönkretételekor elsõsorban az önös anyagi érdekeik motiválták és hogy ezt a jogi szabályozatlanság tette lehetõvé. Az iparnak érthetõen a milliós szériákban legyártható és eladható eldobó csomagolások forgalmazása jelenti a hasznot és nem a betétes rendszerekbõl kiesõ (évi 3-4 %-nyi) üvegpalack pótlása. Nem véletlen az sem, hogy a visszaváltási nyûgtõl szabadulni vágyó kereskedelem minden lehetséges trükköt bedob, amivel elveheti a fogyasztó kedvét az üvegvisszaváltástól (kétféle betétdíj alkalmazása, utcai beváltóhelyek mûködtetése, levásárlási - vagy cserekötelezettség elõírása).

A KTM válasza persze nem errõl szól, hanem a téma "komplexitásáról", ami - mint tudjuk - logikusan a majd (valamikor) megszületendõ hulladéktörvényben ölt testet. Az elõzmények ismeretében már ez is lila ködbe vész, nem szólva a - nyilván megnyugtatás nak szánt- alábbi lufiról: "A KTM jelenleg is foglalkozik a betétdíjas szabályozás optimalizálásával, speciális rendelkezések kidolgozásával, támogatja a mûanyagtárgyak anyag szerinti azonosíthatóságát biztosító jelölésrendszer bevezetését stb.". A felsoroltaknak ugyan nyoma alig van, de az a sorvégi "stb." sokat sejtet. Uraim, uraim... Talán inkább maradjunk annyiban, hogy négy év után a HuMuSz-nak megint lesz egy kérdése. Félõ ugyanis, hogy mire a KTM tényleg rászánja magát az érdemi beavatkozásra, a szabályozás védendõ tárgya elenyészett. A betétes csomagolási rendszereket akkorra az ipar és a kereskedelem végleg törölte a választékból. Ezzel kiteljesedik a most kibontakozó "rend": a környezetrõl való gondoskodás ott ér mindig véget, ahol a fogyasztás kezdõdik.