A mikor tõlem a világ három legfölöslegesebb dolgát kérdezik - én bizony hengeres dolgokat mondok: az alumínium dobozt, a fehérbádog dobozt meg a vegyes alu-bádog dobozt.

Aki épp ésszel számol, az rá is jön, hogy tényleg nehezen lehet eszetlenebb és értelmetlenebb pazarlást kitalálni a pukkanó italok fémbedobozolásánál. Az egy dolog, hogy aki dobozos italt vesz, az legalább háromszor annyit perkál le a dobozcsomagolásért, mint a bennne lévõ italért (45 ill. 15 Ft.). Az õ zsebe bánja. De legfõbb ideje lenne már, hogy valaki számszerûsítse azt az értelmetlen környezetpusztítást is, amibe az évi sokmilliárd aludoboz a Bolygónknak kerül! Igaz, ezért az ökológiai rémálomért nem a pukkanó csomagolást, hanem "szülõjét", a fogyasztói társadalmat kellene Pellengérre állítani.

És itt valamit tisztázni kell: Errefelé a rendszerváltásig a dobozos sör és kóla sokkal több volt, mint "praktikus italcsomagolás". Jelképként mûködött: a nyugati életforma, a felszabadult fogyasztás istenített kegytárgya volt. A kübli szertartásos kinyitása a nyugat kultúrájának bájszellentését - az üres doboz laza reptetése pedig a szabad akarat szárnyalását hozta el vidám barakkunkba. Szóval Õ volt a vágy hengeres tárgya.

No, a rendszerváltás után be is indult a bádoghenger. Mire két szabadat böficicázhattunk volna, a honi üdítõital piac már külföldi kézben volt: a BUSZESZ-t görög buborékvitéz vette meg, majd - némi óvatoskodás után - rátenyerelt a piacra a két amerikai kólamulti is. Naná, hogy undorral tenyereltek rá, hiszen miféle csóró piac az, ahol kicsiny a fogyasztás, sokféle az ital és ráadásul betétes üvegekben! Nem elég, hogy a keleti böfikultúra egy nagy nulla, de errefelé - ezt kapd el! - szûzlányos izgalommal az üveges Márka fémkupakjait gyûjtögetik! Semmi hisztéria, semmi láz, semmi kupakátvilágítás - skandallum!

Elsõdleges cél a kis hazai palackozók és termékeik eltüntetése, az egy fõre jutó buborékfogyasztás feltornászása volt. Ehhez olcsó lónyál kellett, méghozzá minél nagyobb kiszerelésû, eldobós, mûanyagflakonos. Na, itt tartunk most. A kis töltõüzemeink tönkrementek, az üvegek a szemétdombra - a piacon pedig lassan nincs is kiejthetõ márkanév. Csakhogy valami mégse stimmel: a magyar egyre csóróbb - s a beállt piacon mostanság mintha akadozna a fogyasztás feltornászása. Mindenféle kupakhisztériákkal a kereslet egy ideig manipulálható ugyan, de "töretlen felfutást", nagyobb piaci részesedést itt csak az remélhet, aki a kifulladt piacon új frontot nyit.

Akkor hát eljött a pléhküblik ideje. Fõcsapás a szénsavas üdítõ, célzott réteg az ifjúság. Roham iiiiiin-dulj! A magas árak miatt a kereslet ugyan még csapnivaló, a gépsorok kihasználtsága pocsék, de tutti, hogy a jó marketingtaktika idõvel nálunk is megteszi majd a magáét. A maradék kis betétes üvegeket secperc kirugdosni, sulibüféket, gyorskajáldákat, dizsiket teledobozolni, járókákba, túlélõcsomagokba dobozt csempészni! Automatákat minden zsibongóba, árzuhantás, négyes csomag, hatos pakk,- és persze nyomatni feszt a tiniknek a "hellóhaver hepireklámokat". Pár év csupán és bádogot csócsál majd nálunk is evribadi!

A hazai forgalmi adatok ugyan titkosak, de higgyünk a szakértõ osztráknak, aki a magyar dobozos italok piacát kb. 50 milliósra taksálja. Az annyi mint kb. 5 doboz/fõ/év. Igaz ugyan, hogy egy amerikai átlagtorok 53 doboz sört és 92 doboz limonádét nyomat le évente, de csak semmi pánik. A lehetõségek korlátlanok, buborék doszt, a Tango már bekapta, fog ez menni, mint az ágybafanta.