Ha a vállalkozó szellemû zöld Marokkóba indul, éspedig a repülõ kihagyásával, akkor hosszú, változatos utazásban van része Nyugat-Európán keresztül. A legrövidebb út Svájcon és Franciaországon át vezet Spanyolországba, onnan Afrikába. Ebben az (is) a szép, hogy az elõbbi sorrendben romlik az országok helyzete, és ezzel együtt a környezeté is. Ami azt illeti, éles szemmel és lassú vonatból ez látható is.

Svájc mintaszerûen tiszta és rendezett, bár utazás közben nem lehet látni, milyen technológiával és mekkora anyagi befektetéssel érik el a teljesen szemétmentes tájat. Azt viszont érzékeli a jó szemû környezetvédõ, hogy az élelmiszerek többségét ott is eldobó csomagolásban hozzák forgalomba.

Franciaországban már nem ilyen egyértelmû a kép: az északi területeken tiszta hegyek, dombok, városkák közt szalad a vonat, délebbre viszont már nagy a kosz és sok a szemét. A nagyvárosok rendetlenebbek és több a hulladék, ahogy a világon mindenütt. Lerobbant épületbõl, felhagyott bányából, illegális hulladéklerakóból és más tájsebekbõl is a déli országrészben látni többet.

Aztán egyszercsak az ember átlépi a spanyol határt és jól meglepõdik. Spanyolország északkeleti része, Katalónia az ország leggazdagabb területei közé tartozik, és sokkal tisztább, mint a dél-francia, ottani viszonyokhoz mérten csóró vidékek. Barcelonában alig van eldobált szemét, az is leginkább cigarettacsikk. Létezik mûködõ lakossági szelektív hulladékgyûjtés – mi is oda hordtuk a papírt és az üveget – és a mûemlékek környékén sem dobál mindenki szanaszét mindenfélét. Betétdíjas csomagolást nem sokat látni, de ami eldobó, azt néhány kivételtõl eltekintve van hova dobni elkülönítetten!

Továbbutazva az ország belseje felé gyorsan láthatóak a különbségek. La Mancha vagy Andalúzia már jóval szegényebb, de azért ott sem hord lépten-nyomon nejlonzacskót a szél. Sok viszont a városok, falvak szélén teherautóról leborított építési törmelék, és több a csomagolási hulladék, de még mindig nem annyi, mint itthon.

Mikor a hátizsákos már eleget zötyögött, és úgy véli, épp itt az ideje egy kis hajókázásnak, akkor irány a Gibraltári-szoros! Hola, Afrika!

Tanger, Marokkó kapuja még a mi Kelet-Közép Európán edzett zöld gyomrunknak is meredek kissé. Már ami a szemetet illeti. A medina keskeny sikátorain vagy utcácskáin – mint annyi marokkói városban – gyakran csak a csacsikordé, a bicikli és a rozzant, 30-40 éves motorok, robogók tudnak elvergõdni, hömpölyög az áradat, elsõsorban sötétedéstõl, amikor alábbhagy a hõség, a keskeny, kanyargós és lejtõs utcákon pedig kavarog a szemét mindenütt. Marokkó a világ egyik legnagyobb kólafogyasztója, de mit ad Isten, ott nem gazdaságtalan visszaváltható, zöldes színérõl biztosan felismerhetõ újrafeldolgozott üvegbe palackozni! Ezt aztán nem is szórja el senki. Csak épp minden mást. Tetraputtyban és csak abban lehet viszont a joghurtokhoz jutni, ezeket eléggé ki is hagytuk.

A mentalitás nekünk szokatlan. Milliós villát is látni, melynek tövében ott ásít a szemétsír, de ez a helyi – amúgy gazdag – tulajdonost nem izgatja. A házak jelentõs része befelé néz, és befelé él. A cipõt leveszik a bejáratnál, de ha a számtalan kóbor kismacska valamelyike az utcán a mindenfelé heverõ fekete nejlonzacskókba gyömöszölt szemétbõl falatozik jóízûen, az nem probléma. Ez persze nem csak Tangerben van így, kisebb-nagyobb különbséggel ugyanezt láttuk Marrakeshtõl Meknésig minden óvárosban. Megfigyeltünk viszont valamit: a medinák többszáz évesek. Európa késõ középkori - kora újkori városmagjaival egyidõsek. Az utóbbiakban jószerivel nem volt víz. Ennek a félig sivatagos, forró, nagyon szegény országnak a városai már évszázadokkal ezelõtt úgy épültek, hogy minden negyednek volt legalább egy közkútja és fürdõje, bár ez nem koedukált. A közkifolyókat és -fürdõket a mai napig használják a helyiek, hordják a nedût kannákban, hisz az igazán öreg házakban ma sincs vezetékes közmû, legfeljebb ha áram, az is azért, hogy legyen még a bádogvárosokban is tévé meg internet (ha nem a saját szemünkkel látjuk, nem hisszük el!).

A városok szélén annyi az illegális lerakó, hogy egymást érik. Pontosabban nem tudtuk eldönteni, hogy ezek illegálisak-e, merthogy mûszaki védelem itt semmi ilyen létesítményre nincs. Amerre a szél viszi a cuccot, arra halad.

Európa nyugati, a térségben évszázadokon át érdekelt országai megtalálták a legüdvözítõbb módját, hogyan kell megszabadulni problémás, százféle anyagból és alkatrészbõl álló, hasznosíthatatlan közlekedési hulladékuktól. A 30-50 éves, lepukkant buszokat el kell adni ennek az országnak, és ott még üzemben maradnak, ki tudja meddig. Az Atlaszon 2200 méteres magasságban, 8,5 óra alatt átkelõ, az egyik helyi busztársaság által üzemeltett távolsági busznak például mechanikus elven mûködik a légkondicionálója. Vagy ki bírod nyitni az ablakot, vagy nem. Na, mi ezért sem mentünk vele. De az igaziak a városi és helyközi járatok: láttunk olyant, ahol középen még kalauzülés volt, ilyent utoljára a hatvanas években gyártottak, és olyant is, ahol a középsõ ajtót becsavarozták, nehogy végleg megváljon a jármûtõl.

Vajon véletlen, hogy minden nagyobb város helyi taxijai egyetlen gyártó, évtizeddel ezelõtt „divatos” városi kisautó típusából verbuválódtak, s az ilyenek ezrével érkezhettek az országba?

A volt és jelenlegi gyarmattartók egyébként nem csak a rozzant verdák és ócska buszok, hanem a szeméttermelõ technológiák betelepítésében is élen járhattak. Az árusok merõ készségességbõl, udvariasan az égegyvilágon minden árut rossz minõségû, fekete nejlonokba bugyolálnak. A bazárok ontják az olcsó zoknikat, fehérnemût, ruhákat, konyhaeszközöket, ezek nagy része hazai termék ugyan, de a hozzá használt, részben mûszál és mûanyag már biztosan nem saját technológiával készül. És itt is megjelent már a kínai gyártmány.

Üdítõ változatosságot a fantasztikus kézmûipar termékei jelentenek: a csodaszép bõr- és faáruk, a kerámiák, szõnyegek, a nem mindennapi ötvösremekek, melyeknek a mi zsebünkhöz mérten szinte nincs ára, hát még a jobb módú nyugatiak szemével nézve! Ezek nagy része embertelen munkakörülmények közt, a szukok – piacok – kis mûhelyeiben, gyakran villany- és vízmentes, szûk odúkban, óriási türelemmel és igényességgel készül.

Az élelmiszeriparban egyelõre elenyészõ a nyomulás. Szinte csak frissen sült pitát vagy lepényt lehet kapni, nincs csomagolt pékáru, amitõl minden jóravaló zöld megõrül Spanyol- vagy Franciaországban. Nemzeti ital a friss levelekbõl forrázott, édes és forró mentatea, lépten-nyomon mentaárusok kínálják a valóban egészséges, illatos csokrokat. Aprócska fûszeresek, boltok árulnak tartós élelmiszereket a piacok minden utcájában. Sajnos a gyümölcslé és az ásványvízpiac már a multik kezében van, sok az eldobó palack, mellyel aztán utcagyerekek gurigáznak majd naphosszat. Bevásárlóközpontot nem láttunk, az emberek errefelé alig vesznek készételt, akkor inkább beülnek egy kifõzdébe, vagy az óceánparti városokban a halsütödékben falatoznak. Ilyen helyeken csuda finomakat lehet enni, nagyon olcsón.

A boltokban a szociális helyiség ismeretlen fogalom, ilyesmi csak a nagyobb városok modern városrészeiben található, szabott árakkal dolgozó, elegánsabb szaküzletekben és a szállodák ajándékboltjaiban létezik. De az sem ritka, hogy vendéglõben sem találni megkönnyebbülészeti objektumot.

Az éttermek, vendéglõk teraszai elõtt esténként sorakoznak a kóbor macsekok, próbálnak kunyizni egy kis ehetõt, ha nem kapnak, megvárják az esti szemétkupacot és bontogatják, amíg nem lelnek valamit. Kutya kevés van és azok is soványak, félénkek, éhesek.

Az sem ritka, hogy gyerek vagy felnõtt koldus – sok van belõlük – kér néhány falatot vagy egy kis pénzt. Ahol pedig ez százezres, vagy inkább milliós tömeget érint, ott a szemét látványa valóban majdnem senkit sem érdekel.

Marokkó alkotmányos monarchia, amit fõleg abból látni, hogy a legrozzantabb buszban is kinn lóg a király vagy valamelyik „kis herceg” fényképe. A változások mostanában kezdõdnek, a multik már mozgolódnak, a földbirtokszerkezet viszont merev és feudális, emiatt sok a munkanélküli, a roppant gyenge szociális és nyugdíjellátásból kiszoruló. Ezek az emberek a közszolgáltatásokat – pl. a szemétszállítást, a lerakóépítést – akkor sem lennének képesek fizetni, igénybe venni, ha lenne. Hogy mi, mikor fog változni? Fiatalokkal beszélgetve úgy látszik, bíznak abban, hogy uniós tagország lehetnek belátható idõn belül, és akkor majd jobb lesz minden. Mi pedig nem akartuk õket kiábrándítani…

Marokkó összes gondjával, szemetével a világ egyik legszebb helye, lakói kedvessége, közvetlensége pedig valóban rendkívüli. Aki teheti, zöld és egyéb szemmel, ne hagyja ki. Igyon frissen facsart narancslevet a Jemaa el-Fnán, Marrakesh fõterén, lásson hegyeket, kopár dombokat, óceánt és városokat, de fõleg embereket és helyzeteket, hogy utána sokkal elégedettebben jöjjön haza, mint ahogy elindult. Szemétügyileg is.

Sukrán (arabul: köszönöm), Marokkó!