A konferenciát összefoglaló cikk címszavakban számol be az elhangzottakról. Az előadók egy része sok szempontból érthető módon Ausztriát állította példaként Magyarország elé. Elhangzott az oly gyakran emlegetett – egyébként nagyon szimpatikus – mondat, miszerint szakítanunk kell a „vedd meg, használd, dobd el” típusú felfogással. Szerepel még továbbá néhány elrettentő számadat a keletkező hulladék mennyiségével kapcsolatban, és az, hogy hány évvel vagyunk lemaradva a nyugat-európai országokhoz képest. A cikk a következő konklúzióval zárja le a konferenciáról szóló rövid beszámolót: „Az ember nemcsak azért felelős, amit tesz, hanem azért is, amit nem tesz meg.”.

Ha az embernek a konferencia címén nem akad meg a szeme, a fentiek alapján akaratlanul is az az érzése támad, hogy itt valami tényleg új, merőben más szemléletű, a környezeti értékeket a gazdasági szempontok elé helyező szakértői előadásoknak lehettek szem- és fültanúi a résztvevők. Ez az érzése egészen addig tart, amíg bele nem olvas a cikk alatt belinkelt előadói prezentációkba. Azokból ugyanis kiderül, hogy a jól hangzó frázisok, szép szavak mögött meglehetősen szokványos, átlagos szemléletű kezdeményezésekről, megoldási stratégiákról volt szó.

A jó szokásokhoz híven a megelőzés elve ugyan meg lett említve, ahogy az újrahasznosítási arányok növelésének szükségessége is, a fő hangsúly mégis egyértelműen a hulladékégető iparág fejlesztésének propagálásán volt. Az érvelések azt bizonygatták, hogy miért előnyös környezeti szempontból a hulladék energetikai hasznosítása. Bár ezen érvek egy része elfogadható, és alátámasztja ennek létjogosultságát, sajnos a nem kevésbé valós alapokon nyugvó, és nem kevésbé jelentős ellenérvek jó része hiányzik a prezentációkból, ami azt jelenti, hogy a hallgatóság az előadások alapján nem alkothatott teljes képet, ami pedig szükséges a helyes ítéletekhez.

Az első észrevétel, hogy sokan még mindig – tévesen – a kommunális hulladékot megújuló energiaforrásnak tekintik. Ez egy alapvető elvi tévedés, hiszen a kommunális hulladék jelentős része műanyag, fém, vagy valamilyen vegyület, melynek alapanyaga nem megújuló forrásból származik (pl.: kőolaj). Ezek elégetésével a kibányászott értékes nyersanyagokat elpazaroljuk, és a környezetünket is szennyezzük. A kommunális hulladék szétválasztása megújuló forrásból származó, és nem megújuló forrásból származó részre nem lenne egyszerű dolog, és a következőkben tárgyalt okok miatt nem is kívánatos.

A második észrevétel egy tipikus következetlenség: bár mindenki elismeri a hulladékpiramis ésszerűségét, hogy a megelőzést, az újrahasználatot és az újrahasznosítást a hulladékégetés és a lerakás elé kell helyezni, ráépítenének egy teljes iparágat egy olyan nyersanyagra, amelynek a keletkezését leginkább el kellene kerülni. Vajon kinek lenne érdeke a későbbiekben csökkenteni a hulladék mennyiségét, ha az alapanyagul szolgál egy áramtermelő erőműnek, ami jövedelmező vállalkozás?  Nyilván egyre kevesebb gazdasági szereplőnek, így a megelőzés elvének érvényesülése, és az újrahasznosítás fokozása, vagyis a hosszú távú megoldás továbbra is csak elméleti lehetőség maradna.

Gyakran nem hangsúlyozzák ki, hogy egy hulladékégető nem eltünteti a hulladékot, hanem csökkenti a mennyiségét. Legjobb esetben is megmarad a hulladék legalább 5-10%-a, ami már általában veszélyes hulladéknak minősül, speciális és költséges ártalmatlanítást igényelve. Másik probléma, hogy bár egyre fejlettebb füstszűrőket szerelnek fel a kéményekre, még ma is jelentős mennyiségű, és egészségügyi kockázatokat magában rejtő szennyeződés kerül a levegőbe a hulladékégetők által.

Az egyik szakmai előadásban a következő érv szerepel: a hulladékégető jobb, mint a hulladéklerakó, mert az általa kibocsátott CO₂ sokkal kevésbé növeli az üvegházhatást, mint a lerakókon keletkező metán. Ez igaz is, viszont a korszerű hulladéklerakókon a metángázt felfogják, és energetikai céllal hasznosítják, így az nem kerül a légkörbe. Másrészt környezetvédelmi szempontból nem a hulladéklerakó kell, hogy legyen a mérce, hanem a megelőzés, az újrahasználat és az újrahasznosítás.

Ahogy a cikk is írja, a nyugat-európai országok sok tekintetben követendő példát jelentenek hazánk számára. De nem mindenben: amit rosszul csinálnak, azt nem kell követnünk. Döntsenek észérvek, és józan megfontolások, ne az osztrák vagy svéd hulladékgazdálkodás egy az egyben történő lemásolása legyen a cél. A működő hulladékégetők számában nem feltétlenül kell felzárkóznunk a nyugati országokhoz. És ha már itt tartunk: milyen érdekes, hogy a magyar határ mellé tervezett osztrák hulladékégető hírét követő nagy tiltakozások és felháborodások ellenére Magyarországon belül nyugodt szívvel építenénk fel hasonlókat.

Sorolhatnánk még érveket a hulladékégetők környezeti előnyeit megcáfolandó, de már így is világossá kellett válnia, hogy ezek közel sem jelentenek olyan üdvözítő megoldást, mint ahogy néhányan – általában gazdasági érdekek által is befolyásolva – beállítják. Ha a hulladékproblémát valóban meg akarjuk oldani, akkor tényleges szemléletváltásra van szükség, nem a régi, rossz, rövid távú elképzelések erőltetésére.