- Mit jelent számodra a táskavarrás? Hobbi, megélhetés, önkifejezés, kényszerű vállalkozás?

- Nagyon jó idézetet találtam erre pár napja: „I don’t have “hobbies” I’m developing a robust Post-Apocalyptic skill set.” (ford.: „nekem nem hobbijaim vannak - az apokalipszis utáni élethez állítok össze magamnak egy túlélőkészletet”). A recycling egy túlélési forma lesz előbb-utóbb. Persze, amit én képviselek, az kevésbé életszerű helyzet annál, mint amikor valakinek mondjuk az utcán talált anyagokból kell valamiféle ruhát eszkábálnia magának. Ez a fajta ökodizájn, amit én csinálok, ehhez hasonló, csak egy kicsit komplexebb dolog, mert tervezőasztalon ökológikusan megtervezett darabokról van szó. De túlélés szempontjából nagyon hasonlít a kettő egymáshoz.

- Igazad lehet, hiszen egyre többen érzik úgy, hogy újra meg kéne tanulnunk kosarat fonni, megtermelni az élelmünket, mert még a mi életünkben nagy fordulatot fog venni a világ.

- Teljesen egyetértek, ez számomra nem kétséges, de én ettől nem pánikolok, azzal nem jutok előbbre. Nem tudom, hogy pontosan mi lesz, és én nagyon kicsi vagyok a „Rendszerhez” képest, de van egy elképzelésem magamról, hogy hogyan szeretnék reagálni egy ilyen apokaliptikus helyzetre. Az elmúlt körülbelül egy évtizedben, amióta nagyjából önállóan élem az életem, ebből a szempontból is vizsgálom a körülöttem és bennem zajló dolgokat. És rá kellett jönnöm, hogy egy csomó minden tényleg fölösleges. Iszonyú fölösleges. És egyébként ezért sincsenek klasszikus értelemben vett reklámkampányai a Plastenkának. Vizuális kommunikáció szakon végeztem az Iparon, ahonnan mehettem volna dolgozni a reklámszakmába, de annak a kreatív és érdekes feladatokon túl az is része, hogy hogyan adjunk el az embereknek olyan dolgokat, amire egyáltalán nincs szükségük. Ennek megvan a fogalmi- és a vizuális eszköztára is.  Ezt az utat azonban nem akartam követni a Plastenka reklámozásában. Próbálok más utakat keresni, amik lehet, hogy néha kevésbé sikeresek, volt, ami nem volt olyan nagy hatású, mint képzeltem, de van, ami teljesen jól működik.

- Kiknek készíted a táskáidat? Kik a vásárlóid?

- A legtöbb esetben nem követem a táskák sorsát, csak egyes különleges táskáknál, vagy ha a megrendelő személyes ismerősöm. Dizájnboltokban forgalmazom őket, illetve sok vásárló jön be ide a műhelybe vásárolni és nézi meg, hogy milyen alapanyagból, milyen szabásmintákkal, hogyan dolgozom.

- Milyen anyagokat használsz? Honnan szerzed be őket?

- A legelején, amikor elkezdtem, főleg dohányos és kávés zacsikból dolgoztam, aztán jöttek fokozatosan a különböző élelmiszer- és mosópor csomagolások. Ezek mind olyan csomagolások, amiket ipari szállításra terveztek és sokkal hosszabb távon megmaradnak mind, mint grafikai, mind, mint materiális történetek, mint amennyi a funkciójuk. Van bennük egy lendület, amit én kihasználok, mert van még legalább öt év, amíg tart az az anyag, és addig az öt évig egy csomó minden másra is lehet használni. De a pongyvák például még sokkal tovább tartanak. Ezt a szakmában upcyclingnak hívják, amikor az eredeti értékéhez képest egy magasabb pozícióba kerül az anyag. A kortárs művészetfelfogás értelmezésében ez kisajátítás, mert nem én terveztem azt a zöldborsós csomagolást, csak én terveztem meg azt, hogy hogyan kapcsolódik össze több zöldborsós csomagolás és abból hogyan lesz táska.

- És egy cég sem emelt még kifogást az ellen, hogy te miért használod fel az ő csomagolásukat?

- Inkább olyan fordult elő, hogy megkeresett egy adott cég, hogy az ő csomagolásukból gyártsak sok-sok táskát. A legtöbbször ezekből a megkeresésekből aztán nem lett semmi, mert nem tudták megérteni, hogy ezeknek a tárgyaknak az értéke a befektetett munkaerőben van, amit én elvégzek, idő amíg begyűjtöm, megtisztítom, megtervezem, kivágom, összevarrom. Nagyon sokan azt gondolják, hogy ja, ez szemétből van, akkor ingyen kellene, hogy adjam, vagy iszonyú olcsón, mint amennyire mondjuk a kínai munkaerő iszonyú olcsó. De ez nem kínai munkaerő. Nem óriási kamionokon szállítom innen oda az anyagot, mert még ezzel együtt is megéri nekem 6000 darabot legyártatni Kínában, vagy Mexikóban. Én egy kis történet vagyok, akinek ez a „unique” valami a krédója. És én magam is sokkal, de sokkal jobban szeretek ilyen dolgokat vásárolni.

- Tehát egyedi tárgyakat, amivel kifejezheted az egyéniségedet?

- Nem, az egyediség nem kifejezetten volt szempont. Nagyon sokan foglalkoznak hasonló fajta dizájnmárkák alapításával és sok cég nagyon sikeres ebben, és igen, a vásárlónak is fontos, hogy soha nem lesz még egy ugyanolyan zöldborsós táska, mint amit ő megvett, de ez nekem csak arról szól, hogy akkor épp ilyen hulladékom volt és épp így jött ki a szabásminta. Nekem inkább az a fontos, hogy mi az a folyamat, ami létrehozta azt a tárgyat. Amikor te hazaviszel egy táskát, akkor nem azt viszed vele haza, hogy valahol valaki egy eurós órabérért dolgozott napi 16 órát egy varrodában a táskák egyik alkatrészén, és azt sem tudja, hogy a végtermék hogy néz ki, és valahol valaki meg leadminisztrálta mindezt, és valahol valaki meg vezetett egy kamiont. Itt van egy-két-három ember, akik az egész folyamatot átlátják, és az ő megbeszéléseiket, az ezen az asztalon elvégzett munkájukat, az azon a varrógépen ledolgozott óráikat viszed te haza. Én ahányszor megérintem munka közben a táskát, én úgy érintem meg, hogy ezt valaki használni fogja, és én ezzel a valakivel ez által találkozom. Ez számomra nagyon fontos.

- Lehet azt mondani, hogy ez egyfajta újraértelmezése a hagyományos kézművesiparnak, ami egyébként most kicsit reneszánszát éli? Ugyanaz, mint amikor a futószalagon gyártott, fröccsöntött műanyag tál helyett a kézzel korongozottat vesszük meg?

- Abszolút. Pont most láttam egy nagyon megrázó filmet az ipari állattartásról, ez is ugyanerről szól. Persze annyiban más, hogy ott hozzánk hasonló, érző lényekről van szó, de a filozófia hasonló: a mi döntésünk, hogy részt veszünk-e ebben az elipariasodott folyamatban. És ez szerintem fontos a vásárlóimnak.

- Kik a vásárlóid?

- Nem töltetek ki szociológiai kérdőívet a vásárlóim között, de azt látom, hogy nagyrészt városban élő, 15-45 év közötti emberek, akik szeretnek bringázni, akiknek fontos, hogy legyen lelke a tárgyaknak és hogy jó minőségű termékeket válasszanak, amik nem mennek szét az első használat után, és sokszor látom azt, hogy fontos nekik a humor. De nincs egy olyan homogén, egyszerűen megfogható célközönség, hogy mondjuk az egyetemisták, vagy a turisták, vagy a bölcsészek, vagy a dizájnerek.

- Mennyire bonyolult a készítési folyamat? Meg lehet ezt esetleg tanulni?

- Sok olyan része van, amit bárki otthon is meg tud csinálni. Minden gyártási részfolyamat lekövethető online, és csomó mindent magadnak is meg tudsz csinálni. Lehet, hogy nem ebben a minőségben, vagy nem lesz olyan tartós, de tudsz játszani az anyaggal. És számomra ez is fontos. És ezért sok kreatív ember is jön ide vásárolni. Sőt, van, hogy egy-egy felkérésre workshopokat is tartok, illetve tartunk. Merthogy van, hogy egyedül dolgozom, van, hogy két-három emberrel, ez nagyon változó. Van, hogy keveset tudok vele foglalkozni, van, hogy sokat, attól függ, éppen milyen időszakom van. A másik nagy szerelmem a video, videószakon végeztem az Iparon, és VJ-zéssel meg videókészítéssel is foglalkozom. De úgy harmadév környékén éreztem az egyetemen, hogy valami hiányzik. Előtte nagyon sokat rajzoltam, minden nap rajzoltam, azelőtt 6 évig edényeket készítettem, folyton valamit mütyüröztem a kezemmel, és ez elkezdett hiányozni. Akkor kezdtem el játszani ezekkel a hulladékokkal, mert éppen ez volt a kezem ügyében. Az évek során ebből alakult ki a Plastenka. Nem csak azért, mert én élveztem, hanem mert meglepően nagy sikere volt: nagyon tetszett a barátaimnak, ismerőseimnek, meg az ő ismerőseiknek, és egy csomó táskát gyártottam le ajándékba. Aztán jött egy izgalmas felkérés az Építészfórum részéről, hogy tervezzek egy tárgyat hulladékból a fiatal építészek, mint célközönség számára. Így készült el az első laptoptáska kollekció 2009-ben. Ez után már a Plastenkát, mint márkát készítettem el diplomamunkaként az egyetemen.

- A munkádhoz hozzá tartozik a hulladékban való turkálás is. Ehhez hogy viszonyulsz?

- Ó, hát az óriási szenvedély gyermekkorom óta.  A szüleim minden eszközzel próbáltak harcolni ellene, de hát ez szemmel láthatóan nem sikerült. Emlékszem például egy 2 m*70*70 cm-es szekrényre, amit hazavittem a lomtalanításból 16 évesen. Nagyon népszerűtlen voltam vele a családban. Sajnos azóta nagyon sokat változott a lomtalanítás, most már sokkal hamarabb és sikeresebben megtörténnek a tér- és tárgykisajátítások és leszelektálások. Régebben, amikor én még főleg a fotózás miatt kerestem a lomtalanításokat,  még sokkal szabadabban lehetett „garázdálkodni”. Nem csak a lomizók jöttek rá arra, hogy van ez a sok fiatal városi őrölt, mint én is, akiknek ezek a tárgyak értékek. Régebben sok olyan bartel-, vagy ajándék helyzet is volt, hogy kimehettél a roncstelepre és kivághattad a biztonsági öveket. Most már nem vághatod ki, fizetned kell érte, ráadásul többet, mint a nagykerben a hevederért. Többe kerül méterje a koszos, használat, az autóból általad kivágott biztonsági övnek, mint a hevedernek, amit én is használok. Ez egy nagyon különös dolog.

- Nem tudom, hallottál-e róla, hogy a lomtalanítást szeretnék átalakítani, úgynevezett „házhoz menő” lomtalanítássá. Ez arról szól, hogy évente egyszer vagy kétszer betelefonálhatsz egy központba, és időpont egyeztetés után elviszik tőled a lomot, amiből a még használható dolgokat kiszedik, ha kell, megjavítják és utána olcsón meg lehet venni egy központban.

- San Franciscóban volt tavaly egy munkánk, akkor voltam egy ilyen központban. Ott nagyon szigorú volt a rendszer, csak bizonyos típusú tárgyakat fogadnak el, nem mindegy, hogy milyen állapotban van, és aztán azt fillérekért továbbadják. Tényleg működik, de a város méretéhez képest nagyon picike volt ez a központ. Egy kétmilliós városban van 1-2-300 m2 erre a történetre. Legalábbis amit én ott kint láttam, az ilyen volt. Nagyon jó, de nagyon periférikus megoldás.

- A rendszerváltás után elárasztottak minket a nyugati tömegtermékek. Akkor alakult ki, vagy erősödött meg az az irány, hogy az határoz meg minket, hogy milyen tárgyakat (autót, ruhát, üdítőitalt stb. birtoklunk és azokat milyen gyakran cseréljük. Végső soron attól vagyok valaki, ha megengedhetem magamnak, hogy sok legyen a szemetem. Mi erről a véleményed?

- Abszolút egyetértek. A legtöbb vásárlás arról szól, hogy megveszem, és így az az enyém. És persze erre rájátszik a tervezett elavulás és a divat is. Sokszor van egy ilyen feltevésünk, hogy ami drága, az jó minőségű, tartós. De ez nem mindig igaz, hisz a márkás cuccok, pl. ruhák nem azért olyan drágák, mert jó minőségűek, hanem azért, mert megtehetik, hogy ilyen drágán árulják.

- Gondolod, hogy divattá válhat, hogy a tényleg minőségi, értéket képviselő termékeket vegyük meg? Hogy odafigyeljünk, hol készítették, milyen anyagból, milyen gyártási folyamatban?

- Lehet, hogy kényszerhelyzet kell ahhoz, hogy a fogyasztás visszakerüljön az eredeti helyére és ne egy szabadidős tevékenység legyen, hanem egy szükséghelyzet megoldása.

- És végül egy záró kérdés: a Humusz mottója: Teljes élet – Nulla Hulladék. Mit mond ez neked?

- Hú, hát jó nehezet kérdezel… Van egy hely, ahova be tudok jönni dolgozni, és szeretem, amit csinálok, van egy hely, ahol  kényelmesen tudok aludni, van mit ennem, és itt van a kutyám, akiért felelősséget kell vállalnom. Ez önmagában annyi tanulás és annyi kihívás, hogy ha ezen túl még valamit bele kell vennem az életembe, akkor annak nagyon értékesnek és nagyon fontosnak kell lennie.

a riportot készítette: Rátz Judit