Nem akarok én hálátlan lenni, hiszen az Öko-Pannon hívott meg, a költségeket is õ viselte. Köszönet érte, de azért el kell mondanom, a konferencia körülményei nem a környezetvédelmet szolgálták. Luxus szálloda, puccos konferenciaközpont, bombázó hoszteszek, gálavacsora a prágai városháza Smetana termében, soroljam még? Az ember szívesen idõzik egy-két napot ilyen helyeken, hedonista csábításnak engedve, de némi lelkiismeret furdalása is támad hamar, ha komolyan veszi a szakmáját. Annyit fogyasztottunk ott 3 nap alatt a földi javakból, mint itthon 2 hónap alatt.

De hát a csomagolóipar és a nagy italgyártók pénzébõl futja ilyesmire. Jöttek-mentek a celebek (európai parlamenti képviselõk), akiknek - úgy látszik - így érdemes demonstrálni, hogy a környezetvédelemnek ez az egyetlen lehetséges formája. A szervezõ a PRO Europe nevû szervezet volt, amely a Zöld Pont védjegy tulajdonosa, és amely a szelektív gyûjtést koordináló, Öko-Pannonhoz hasonlatos cégeket tömöríti.

500 milliárd csomagoláson látható a Zöld Pont védjegy, mondta bevezetõjében Bernard Hérodin, a szervezet elnöke. Sikeresen teljesítik küldetésüket, állította, amennyiben a csomagolások hasznosításáért a kibocsátó cégek (vagyis, hát a vásárlók) fizetnek, nem pedig az adófizetõk vagy az önkormányzatok. Már majdnem minden tagállamra kiterjed a rendszer, de komolyak a "kockázatok": lépten-nyomom felbukkannak olyan ötletek, mint a betétdíj, az ökoadó, és "mindenféle dogmatikus megoldások, objektív elemzések és gazdasági szükségesség nélkül". Azért annyit hozzátett, hogy az ipar is képes problémákat okozni, hiszen olyan csomagolásokat is gyárt, amelyek nem hasznosíthatóak.

A konferencia folyamán, ahányszor elhangzott a betétdíj szó, sokan felszisszentek, összevonták szemöldöküket, talán néhányan imát is mormoltak, miközben középsõ ujjukat mutató ujjukra görbítették. A Zöld Pont az egyetlen és igazi termelõi felelõsség, sõt kiterjesztett termelõi felelõsség, ez volt a konferencia fõ üzenete. Ez annyiból áll, mondom én, hogy a termelõ a fogyasztónak eladja a csomagolást, majd befizet egy koordináló szervezetnek némi hasznosítási díjat (egy kiló csomagolás után befizetett díj sokszor kevesebb, mint egy darab csomagolás értéke!). És kész. A felelõsség innentõl másé, "ki van terjesztve" másra. A koordináló szervezeté, akinek meg kell oldani a begyûjtést és a hasznosítást, 20-60%-os mértékben(!), a fogyasztóé, akinek el kell slattyogni a legközelebbi gyûjtõhelyig, és emellett még szemétdíjat is kell fizetnie. Az újratöltésrõl és az ebben megtestesülõ termelõi felelõsségrõl ezen a konferencián valahogy kevés szó esett, ez a társaság csak az eldobó csomagolások begyûjtésében érdekelt.

Ebben a körben a betétdíjjal kapcsolatban fel sem merülhet a termelõi felelõsség, hiszen micsoda felelõtlen magatartás visszavásárolni a vásárlótól a csomagolást! Még az ezzel foglalkozó szekció címe is ez volt: termelõi felelõsség kontra betétdíjak és adók... A legkiábrándítóbb Bernd Sieberger volt, aki nem más, mint a német betétdíjas koordináló rendszer egyik vezetõje, tehát akinek az lenne a dolga, hogy a betétdíj jól és hatékonyan mûködjön. Elõadásának négy fontos állítására emlékszem. Az elsõ, hogy a betétdíjas begyûjtõ rendszer háromszor annyiba kerül, mint a házhoz menõ szelektív gyûjtés, sõt az új módszer éppen az eddigit teszi tönkre. A második, hogy a betétdíjas gyûjtés csak a teljes begyûjtés 2,7%-át teszi ki. Harmadikként a következett, hogy a betétdíj nem jó módszer az újratölthetõ csomagolások elterjesztésére, lám-lám a vizek és üdítõk esetében tovább csökken az újratöltési arány. Végül még egy kissé erõltetett köztisztasági érvet is elõrángatott. Igaz, hogy a betétdíj hatására a szétdobált italcsomagolások eltûntek a közterekrõl, de maradt egy csomó csikk és egyéb szemét... A publikum az elõadást lelkesen üdvözölte, az úr hátát a végén többen is lapogatták, a kiadott sajtóközleményben kiemelt helyen szerepelt az elõadás lényege. A német zöldektõl már elõtte is hallottuk, hogy bizonyos gazdasági erõk az utolsó pillanatig akadályozták a betétdíjak bevezetését, majd amikor kénytelenek voltak megszervezni az elszámolási rendszert, alig találtak valakit, akit be lehetett ültetni a menedzsmentbe. (A non-profit koordináló szervezet tulajdonosai az ipari és kereskedelmi szövetségek). Úgy látszik, hogy még most sem túl lelkesek...

Üde, ugyanakkor elgondolkodtató színfoltja volt a programnak, amikor Európa Ifjúsági Parlamentjének képviselõi jelentek meg a színpadon. A PRO-Europe támogatásával több tagállamban középiskolás csoportok dolgoznak saját iskolájukban környezetvédelmi témában, a csoportok a világhálón tartják a kapcsolatot, és az ilyen konferenciákon röviden be is mutatják tevékenységüket. A magyar csapat a Trefort Gimnáziumban verbuválódott, már évek óta dolgoznak együtt. Szimpatikusak, okosak, jól beszélnek angolul, és pontosan értik az újrahasznosítás jelentõségét, mint ahogy azt is, hogy itt a kirakatba vannak kitéve... Tervezzük, hogy a KukaBúvárban még megszólaltatjuk õket.

Bernard Hérodin záró gondolata figyelemre méltó volt: fontos dolog a csomagolás és a hasznosítás, de manapság Európában és Amerikában annyi étel kerül a szemétbe, amennyirõl világ nagyobbik fele álmodni sem mer. Nekem errõl még az ugrott be, hogy Hawaii környékén akkora szemétsziget úszik az óceán tetején, mint Texas. Nagy része csomagolás. Vajon hány (millió) Zöld Pont vagy hasonló embléma díszeleg rajta?