A minap részt vettem egy drámapedagógiai elõadáson, ahol az elõadó magyarországi volt, és egyik vesszõparipája az volt, hogy a pedagógusoknak különleges figyelmet kell szentelniük a fogyasztói társadalom hatásának a kisiskolásokra, és elmondott egy csomó példát arra, hogy mi módon is lehet ezt drámapedagógiai eszközökkel megközelíteni, továbbá azt is egyértelmûvé tette, hogy szeretne egynéhány ilyet nekünk is megtanítani. A résztvevõk egyöntetû véleménye erre az volt, hogy ezeken a végeken napjainkban úgy enyhén szólva nem ez a legégetõbb probléma azon egyszerû oknál fogva, hogy Jugoszláviában nincs fogyasztói társadalom, legfeljebb egy, a lakosság legfeljebb huszadát kitevõ újgazdag réteg (elsõsorban háborús nyerészkedõk és a hatalom különbözõ szintû kiszolgálói), akik a lehetõségeikbõl és a habitusukból kifolyólag "fogyasztói" módon élnek, míg a többiek inkább olyan prózai dolgokkal kénytelenek foglalkozni, hogy mi módon biztosítsák családjuk számára legalább a tényleges létminimumot. Mindebbõl persze az következik, hogy a magyarországi módszerek errefelé aligha alkalmazhatóak, no meg az is, hogy van-e értelme összehasonlítani a fogyasztási lehetõségeket és szokásokat a két országban, ami ezen írás további témája kellene, hogy legyen.

A helyzetet az talán még érdekesebbé teszi, hogy a délszláv háborúkat megelõzõ idõszakban a többi szocialista országhoz képest itt viszonylagos jólét volt, és az emberek akkor hozzá kezdtek szokni a fogyasztói társadalom néhány "áldásához", és errõl süllyedtünk ide röpke tíz év alatt. Ma ott tartunk, hogy a gazdaságban sajátságos kvázipiaci viszonyok uralkodnak, amelyek kizárólag a hatalomhoz közel állók anyagi érdekeit szolgálják, például annak a feltételei, hogy valaki külkereskedelemmel foglalkozzon, csak a kiváltságosok számára teljesíthetõek. Ennek persze van egy olyan következménye is, hogy a behozatali áru még pl. Magyarországhoz képest is drága, amibõl adódik, hogy elég kevesen tudják megvenni, és ez elvben serkenthetné a hazai termékek iránti keresletet, ami olykor persze jó is lehet, csakhogy hasonlóan a szocialista hiánygazdasághoz, egyes termékeket egyáltalán nem gyártanak, másoknak meg olyan csapnivaló a minõsége, hogy csak végszükség esetén veszik.

Eddig jutottam a viszonylagos békeidõkben, most már idestova másfél hónapja háború van, és úgy érzem, hogy a korábbi gondolatmenet folytatása értelmetlen, mégis jó bevezetõ a következõkhöz.

A háború kezdete óta szünetel a tanítás, így nekem, de persze a diákjaimnak is, és még sok mindenki másnak egy csapásra drasztikusan megnõtt a szabadideje, úgyhogy "végre" el tudok olvasni egy csomó olyan könyvet, amire békeidõben aligha lenne idõm, lelkiismeretfurdalás nélkül elbeszélgethetek akár az éjszakába nyúlóan is a barátaimmal, minden hétvégén biciklitúrákat rendezhetünk, olyan ez, mint egy hosszú nyári szünet, csak éppen az embernek idõnként bizonyos furcsa zajokra (légiriadó, ennek rokona a tehénbõgés, repülõzúgás) egy kicsit összeugrik a gyomra. Pár napja éjjel vihar volt, és nem túl meglepõ, hogy azt álmodtam, hogy bombák csapódnak be a közelben, nyilván a mennydörgés hatására.

Néhány napig akadozott az áramellátás, voltak helyek, ahol két álló napig nem volt, és nem lehetett elõre tudni, hogy mikor fog rendezõdni. Emiatt hoztak egy olyan rendeletet, hogy ha valaki 1-2 órára kap áramot, azt csak hûtésre használja, megelõzendõ a rendszer összeomlással fenyegetõ leterhelését. Mindezek dacára a mégoly ambivalens fogyasztói szokásokkal is bíró háziasszonyok elsõ dolga a porszívózás volt. Amikor az egyik áramszünetes éjszakán kikukkantottam az utcára, furcsa hangokat hallottam, ugyanis az emberek, miután nem tudták a tévé épületes mûsorait nézni, kénytelenek voltak összejönni az utcán, és beszélgetni, ami normális helyzetben elképzelhetetlen volna. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy a buli elsõ napjaiban azt tapasztaltam, hogy olyan emberek, akik korábban ezt nem tették meg soha, kézfogással búcsúztak tõlem. Korábban sem ódzkodtam a biciklizéstõl, de az utóbbi idõben szinte mindenhova azzal járok, üzemanyagot csak nagyon korlátozott mennyiségben lehet kapni, ami a stoppolásra is negatívan hat, busszal még békeidõben sem jártam, és némi kárörömmel tapasztalom, hogy azok az ismerõseim, akik korábban a szomszédba is kocsival jártak, most vigyorogva integetnek vissza a biciklirõl. Gondolom, nem kell fejtegetésekbe bocsátkoznom azzal kapcsolatban, hogy milyen esélye van a biciklinek az autóval szemben, ha nálunk ennek kellett megtörténnie ahhoz, hogy egyesek nyeregbe szálljanak.

Az egy kicsit elszomorító, hogy a továbbiakig el kell halasztanunk azt a hagyományos biciklitúrát, amelyet az utóbbi öt évben május elseje környékén rendeztünk Bánátban, a tavalyi útvonalunk mentén jó néhány helyet alaposan megszórtak. Úgy fogalmaztam meg barátaimnak, hogy ha most elmennénk arrafelé, az igazi kúl(cool)túra lenne.

Érdekes néhány önkormányzat határozata, amely szerint tekintettel az üzemanyaghiányra szemétszállítás csak kéthetente lesz, és egy háztartástól egyszerre csak egy kukányit visznek el (ezt szerintem Ti is a célkitûzéseitek közé foglalhatnátok).

Egyik, közvetlenül a háború elõtt Budapesten tartózkodó, és így ottmaradt újságíró barátom azt írta az egyik ottani folyóiratban (persze nem saját tapasztalatai alapján, de szerintem eléggé megalapozottan), hogy az ilyen helyzetben az ember a józan eszét csak az irónia nemes fegyverével õrizheti meg. Mifelénk ez egyelõre talán még rendben van, oké?