A CIA MediaLab 18 hónapon át tartó felmérése szerint a reklám a fogyasztóknak legalább a felét irritálja. A megkérdezetteket a hozzáállásuk szerint négy csoportra lehetett osztani: cinikus, elfogadó, lelkes és végül az ambivalens, amelyek aránya közel azonos.

Ha a megkérdezett cinikus, akkor kétkedéssel fogadja a reklámokat, és nem veszi jó néven, hogy belépnek a magánéletébe. (Persze, milyen ember lehet az, aki rajong azért, ha vacsora közben vagy a gyerek altatása alatt csöng a telefon és a túlsó végén egy mézesmázos hang rá akar tukmálni egy atkaszívót?) Az elfogadókkal már sokkal könnyebb. Õk általában csak mosolyognak, viszont a felmérés szerint õk nem szeretik a napilapban megjelenõ reklámokat illetve a névre szóló szennypostát, ami sebezhetõ mivoltukat érezteti. A legtöbben azonban a lelkesek vannak. A lakosság 35%-a szeret a reklám közelében lenni, és ugyanúgy boldogok, ha a reklám megtalálja õket, mint a reklám készítõi, ha megtalálja õket. S végül az ambivalensek következnek, akik túlnyomórészt egyáltalán nem érdeklõdnek a reklám iránt, de tudomásul veszik, hogy van. Az angolok a reklámszakmában láthatóan elõrébb tartanak nálunk, hiszen csak példaként említem, hogy a BBC közszolgálati csatornákon a kereskedelmi reklám nem megengedett, mert ezeket a TV- illetve rádiócsatornákat az adófizetõk pénzébõl is fizetik, s azok azért vannak, hogy a lakosság számára megfelelõ mûsort sugározzanak.

Vásárlásmentes Nap

Az egész Kalle Lasn agyából pattant ki. Õ a húszas éveit Tokióban töltötte, hogy a témánál maradjunk, a reklámszakmában. "Lassan, lassan kiábrándultam abból, hogy egész életemet azzal töltöm, hogy más emberekre rábeszélek olyan dolgokat, amire egyáltalán nincs szükségük. Kényelmetlenül éreztem magam abban a szerepben, hogy részt veszek más emberek agymosásában, így otthagytam az egészet, és dokumentumfilmeket kezdtem készíteni."

A filmjeiben társadalmi, szociális témákról, erdõirtásról, stb. tájékoztatott, s habár a TV és egyéb média ezeket nem közölte, a sajtó és a beszélgetései során egyre népszerûbbek lettek. Aztán kalandos tevékenységei során eljutott addig a pontig, hogy létrehozta a Buy Nothing Day elnevezésû ünnepet, amely Angliában No Shop Day néven vált népszerûvé.

Nagyon sok városban (pl. Cardiff, Worthing, Walsall, Plymouth, Canterbury, Nottingham, London, Leeds, Manchester stb.) létrehozták a vásárlásmentes területeket, ami egy elkerített rész volt a város szívében lehetõleg a bevásárlóközpontok közelében, ahol hellyel, süteményekkel és itallal (tea, forralt bor) kínálták a fogyasztókat, majd lehetõséget adtak nekik, hogy ott helyben saját ízlés szerint elkészítsék ajándékaikat illetve karácsonyi képeslapjaikat (Egy átlag angol család kb. 40 képeslapot küld ismerõseinek). Különbözõ utcai rendezvények voltak országszerte, közben kikérdezték az embereket arról, hogy melyik volt eddig a legszükségtelenebb ajándékuk, és emellett használt cikkeket, sokáig eltartható termékeket javasolnak a fogyasztóknak. Bournemouthban egy mozgalmár lefeküdt egy belvárosi padra, s körülötte a táblákon a következõ feliratok voltak: Gondolkozz, mielõtt vásárolsz; Vegyél kevesebbet, élj többet, pihenj, és végül: Szükségem van erre? Manchesterben ezüstszínû ruhába érkezett gülüszemû idegenek figyelték a lázas vásárlókat. Londonban a No Shop Day mellett párhuzamosan zajlik a fogyasztóvédelmi hét is, ahol a helyi hivatalok segítenek a fogyasztóknak, pl. a panaszukat megfogalmazni bármilyen fogyasztóvédelmi témában. Londonban a Friends Of The Earth a város közepén megnyitott egy boltot, ami mindent ígért és semmit sem adott a vásárlóknak. A No Shop a vásárlók figyelmét a csalogató kirakatával illetve a kivételes árleszállításokkal vonta magára, míg benn üres polcok és egy egyszemélyes "nem eladó" és egy pénztárgép várta a becsalogatott vásárlót. A "vásárlók" egy papír bevásárlótáskát kaptak, a "számlával", amely a No Shop tartalmát és céljait ismerteti, továbbá megköszönik tõlük, hogy nem vásároltak semmit sem a No Shopban.