Akik az életükkel fizetnek a Black Friday-akciókért
Han Hjekjung (Han Hye-kyung) még 20 éves sem volt, amikor munkát kapott a Samsung gyárában. A félvezetők gyártósorára került, ahol forró ólomnak és szerves oldószereknek kitéve kellett dolgoznia. A Washington Post által is megírt története szerint még két évet sem töltött el a fiatal lány az üzemben, mikor el-elmaradozott a menstruációja. A többi kolléganő megnyugtatta, hogy emiatt ne aggódjon, más kollégákkal is előfordul ez. A Samsungnál közben képzések keretében szoktatták őket a nehéz körülményekhez és a bűzhöz, hogy normálisnak érzékeljék az elképesztő munkahelyi viszonyokat.
Később, mikor mozgási és látási zavarai támadtak, Han Hjekjung mégis elkezdett kórházról kórházra járni, míg ki nem derült, hogy agydaganata van, ami szakértők szerint összefüggésben volt azzal, hogy rákkeltő anyagokkal dolgozott, megfelelő védőfelszerelés és megfelelő tájékoztatás nélkül. A műtét segített, életben maradt, de soha többé nem tudott önállóan lábra állni, és rendes látását és mozgását sem kapta vissza. Azóta élete célja, hogy elmondja, hogy mi történt vele, és elérje, hogy ne legyenek további áldozatai a Samsungnak és hasonló cégeknek.
Számos fiatal halt meg leukémiában, petefészek- vagy mellrákban, agydaganatban huszonévesen az elmúlt években, a Samsung koreai félvezető gyárában dolgozók közül. A hatóságok csak kevés esetben ismerték el a gyár felelősségét. A IPEN nemzetközi szervezet novemberi konferenciáján egymás után villantak fel olyan fiatal lányok képei, akik 1980 után születtek, 18-19 éves korukban a Samsung gyárában kezdtek dolgozni, és mára mind meghaltak rákban. A tolószékéből remegve előadó Han Hjekjung elcsukló hangon mondta, hogy sírni szeretne a helyzet miatt, de az agyműtéte óta sírni sem képes.
Han Hjekjunk az IPEN-konferencián 2016. novemberében, Fotó: John Wickens
A Samsung vezetése először 2014-ben kért bocsánatot a leukémiában és egyéb daganatos betegségben megbetegedett munkásaitól és az elhunytak családtagjaitól, ám akkor még nem ismerték el a vállalat felelősségét. 2015 tavaszán jelentette ki először a dél-koreai cég vezetése, hogy valóban tehettek volna többet a gyáraikban dolgozók egészsége érdekében. A cég által elismert adatok szerint a munkahelyi állapotok nyomán 200-an betegedtek meg, közülük hetvenen elhunytak. Kompenzálásként az áldozatoknak és a családtagjaik 85 millió dollár kártérítést osztott szét a cég.
2016 elején egy szöuli bíróság kimondta, hogy a Samsung volt felelős a gyárában dolgozó nőknél kialakult petefészekrákos megbetegedésért, mert a dolgozók folyamatosan ki voltak téve olyan rákkeltő anyagnak, mint a formaldehid, és olyan rákkockázatú anyagnak, mint a fenol. A bíróság megállapította, hogy a szellőztetés sem volt elégséges az üzemben.
Jelenleg helyi és nemzetközi civilek egyeztetnek a Samsunggal, kérve a munkakörülmények normalizálását, a veszélyes vegyi anyagok kiváltását.
A Samsung itthon stratégiai megállapodást írt alá a magyar állammal, és reméljük, hogy hazai gyáraiban jobb állapotok vannak, mint a fenti dél-koreai üzemben. Viszont arra kevés rálátásunk van, hogy vajon mi folyik a Samsung kínai és egyéb fejlődő országban lévő elektronikai gyáraiban.
Természetesen más távol-keleti márka, illetve fejlődő országban gyártató műszaki cég esetén is igen kérdéses a dolgozók biztonsága. A modern kütyük döntő részét nem Európában vagy más fejlettebb országokban gyártják, ahol szigorúbbak a munkavédelmi és a vegyi anyag szabályozások. Sajnos, amíg a cél az olcsóság, illetve a profit növelése, addig ez igen gyakran a munkakörülmények rovására megy.
E téren a legnagyobb változást az hozhatná, ha a gyártó és importáló cégekre nézve kötelező előírás biztosítaná, hogy kénytelenek legyenek betartani a magas szintű munkavédelmi és a vegyi anyagokra vonatkozó szabályokat. Viszont jó, ha tudjuk, hogy amíg 1-2 évente cseréljük le telefonjainkat, tabletjeinket, laptopunkat, és egyéb kütyüinket, addig mi is tápláljuk azt a folyamatot, aminek az eredménye Han Hjekjung története is. A Black Friday és a karácsony előtti vásárlási őrületben talán érdemes megállni néhány pillanatra, és elgondolkozni, hogy vajon tényleg szükségünk van-e minderre.
Írta: Simon Gergely, környezetkémikus
